2017. szeptember 26., kedd

1.rész

Soha nem gondoltam volna, hogy újra látni fogom őt, pláne nem azt, hogy ilyen helyzetben.Tisztában voltam azzal, hogy a kapcsolatunk tönkretételében nyakig benne voltam. Talán ha akkor, nincs az a csók, mi még együtt lennénk és nem kellett volna azt végig néznem, hogyan jön össze egy másik sráccal, aki legalább annyira szereti őt, mint én. Persze nem hibáztathatom ezért Kei - t, hiszen nem ő tehet a dologról. A középiskolai évek már rég elmúltak, de azóta sem sikerült elfelejtenem őt. Pedig mennyire megbántottam Megumi - t azzal a csókkal. Talán most jött el az ideje annak hogy megfizessek érte. Épp az anyámmal való újabb veszekedést követően szálltam autóba, kicsit sem nyugodt állapotban. Egyszerűen felfogni sem tudtam, hogyan volt képes ilyen hamar túllépni az apám halálán és már most férjhez menni máshoz. Jó tudom, hogy hat hónap a gyászidő és ő pedig másfél évet várt az esküvőig, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy megfeledkezett arról, hogy egykoron még őt szerette. Dühös voltam és egyáltalán nem figyeltem az útra. Talán ezért is történhetett meg, hogy nem figyeltem a felém száguldó kamionra, ami egy hangos csattanást követően lesodródott az útról. Az utolsó, amit éreztem, az egy hatalmas koppanás volt a fejemen, a többit mind homály fedi. Fogalmam sem volt meddig nem voltam eszméltemnél, ám arról igen, hogy még eszméletlenül is hallottam amit mondtak nekem. Pontosabban azt, amit az anyámnak mondtak arról, hogy soha nem leszek képes mozogni és szavakkal kommunikálni. Az már csak mellékes, hogy elveszítettem a hajamat, illetve a gyógyszernek hála az arcom is felpuffadt, a lényeg azon volt, hogy soha az életben nem lehetek már önálló és életem végéig szükségem lesz az anyám segítségére. Ez az egész annyira szíven ütött, hogy legszívesebben ordítottam volna, sőt legbelül talán meg is tettem. Egy ideig azt hittem egyedül maradtam, mikor hallottam, ahogyan az anyám kiviharzik a szobámból, de pont ekkor hallottam meg egy angyali hangot.
- Bárcsak segíthetnék rajtad! - ezer közül is felismertem Megumi hangját. A hangja mindig is gyengéd volt és sosem emelte fel, még akkor sem, ha igazán mérges volt rám. Éreztem, ahogyan egy puszit nyom a homlokomra, nekem pedig kedvem lett volna felkelni, szorosan megölelni és nem ereszteni el soha többé. Nem tudom mit érezhetett abban a percben, hiszen az egykori szerelmét kellett ilyen állapotban látnia. Bárcsak képes lettem volna kinyitni a szememet, hogy lássam milyen arcot is vág most. Néhány perc elteltével az anyám is megjelent, én pedig végighallgathattam a párbeszédüket arról, hogy Megumi már továbblépett, én viszont nem voltam képes elengedni őt, még nem.
- Sajnos lehetetlen, hogy mi újra együtt legyünk! - erre a mondatra felnyíltak a szemeim. Egyszerűen csak kétségbe voltam esve, mert annyira szerettem volna kikiabálni magamból, amit abban a percben éreztem és mégsem voltam képes megtenni. Láttam, hogy Megumi is ugyanolyan kétségbeesett mint én és félve, de odasétált hozzám és magához ölelt.
- Atsuya, én mindig itt leszek melletted! - ezt a mondatot akartam mindig is hallani a szájából. Egyszerűen csak azt akartam, hogy velem legyen és egy percre is, de érezhessem a teste melegét, ahogy magához ölel és nem enged el többé. Szerencsére az ölelése megnyugtató volt, én pedig már nem rettegtem többé. Bár mennyire is nem akarom, de kénytelen leszek beletörődni, abba, hogy már soha többé nem leszek alkalmas az életre. Éreztem, ahogyan Megumi elenged engem.
- Nekem most már tényleg mennem kell! - fel akart állni, de én nem akartam elengedni, így úgy csimpaszkodtam bele, mint egy kisgyerek az anyjába. Egyszerűen nem akartam, hogy ennyivel vége legyen. Hiszen azt mondta mindig mellettem lesz, akkor miért most akarja megszegni amit mondott?
- Miért kell ilyen makacsnak lenned? - szólalt meg, miután az anyámnak sikerült meggyőznie őt arról, hogy legalább a mai napot töltse velem. Annyira boldog voltam, hogy mégsem kellett tőle elszakadnom. Nekem sikerült elaludnom és csak Megumi ébresztőjére keltem fel.
- Atsuya, kelj fel, muszáj enned egy kicsit! - én felkeltem, de miután megláttam az ebédet, megráztam a fejemet és átfordultam a másik oldalamra.
- Ne legyél olyan mint egy ötéves! - na ez tényleg szíven ütött. Vajon tényleg olyan vagyok most mint egy ötéves? Mindenesetre éreztem, ha ez így megy tovább tuti el fogom sírni magamat. A sírás elmaradt, viszont egy könnycseppnek még így is sikerült utat törnie. 
- Sajnálom, hogy ilyet mondtam neked! - az egyik ujjával megsimogatta az arcomat, én pedig az arcomhoz szorítottam a kezét. Csak érezni akartam, ahogyan a gyengéd keze súrolja az arcomat és még ha egy percre is, de minden olyan lehetett mint régen volt. Végül mégis hajlandó voltam megenni az ebédemet, noha semmi étvágyam nem volt. Valahányszor csak ránéztem az ételre, a gyomorom is felfordult. Megumi végül kiment a szobámból és percekkel később az anyám érkezett meg.
- Atsuya, mégis miért kellett ilyen butaságot csinálnod? - ült le mellém, mire potyogni kezdtek a könnyeim. Már én is tudom, hogy ez butaság volt, de talán ez a büntetésem azért, mert megbántottam a lányt aki tényleg szeretett engem. Ha már Isten ezt az életet szánta nekem, akkor mostantól így kell éljek, akár akarok, akár nem. Az anyám elköszönt tőlem és elmondta, hogy ma Megumi bent marad nálam, aminek nagyon örültem. A tény, hogy egész éjszaka mellettem lesz, sokkal többet jelent, mint bármiféle orvoslás. Még az is lehet, hogy sokkal hamarabb felgyógyulnék, ha mellettem maradna.
- Látom, már ébren vagy. Igazából jobb is így. Atsuya mostantól kezdve, majd én fogok vigyázni rád! Segítek az öltözködésben, gondoskodni fogok rólad, amíg a kórházban vagy! - ez a legcsodásabb hír, amit csak kaphattam. Elmosolyodtam és legbelül kiabáltam is örömömben. Mostantól kezdve nagyon fogok igyekezni, hogy egészséges lehessek és majd én magam köszönhessem meg Megumi-nak, hogy segített nekem felgyógyulni. - Ezek szerint örülsz a dolognak! - még szép, hogy örülök! Amióta csak szakítottunk, ez volt a legjobb hír, amit kaptam. Remélem sok időt tölthetünk majd így el együtt és talán még az is lehet, hogy Megumi újra belém szeret. Tudom, nem érdemelném meg, mégis annyira jó lenne.
- Nézd, ez majd segíteni fog neked abban, hogy kommunikálhassunk. Ha gondolsz valamire, azt mutasd meg nekem és akkor majd tudni fogom, mit szeretnél! - annyiféle szó és kifejezés volt azon a táblán. Talán így majd tényleg könnyebb lesz megtanulnom beszélni, hisz már szavakkal nem kommunikálhatok. Az ölelésre mutattam, mire Megumi elmosolyodott és a fejemet a mellkasára döntötte. Kicsit zavarban voltam, hiszen már közel sem úgy néztem ki, mint eddig: Hajam már nem volt, az arcom a gyógyszerek miatt felpuffadt, ráadásul meg sem tudtam mozdulni. Ő ennek ellenére, mégis csak mosolyogni tudott rám. Egész este együtt voltunk, viszont legnagyobb bánatomra, elég hamar elaludtam. Legközelebb arra ébredtem fel, hogy Megumi beszél valakivel, feltehetőleg Kei-el.
- Megu, azt gondoltam, hogy ma vacsorázhatnánk együtt!
- Ez igazán jól hangzik! - tudtam, hogy ez fog történni. Ugyan miért is hitegettem magam azzal, hogy a közös együttlét, majd közelebb hoz minket egymáshoz. Hiszen ő már Kei-hez tartozik, én csak felesleges púp vagyok a hátán. Éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, de igyekeztem visszatartani.
- Valami baj van?
- Nem, de a mai nap mégsem jó! Későn végzek a kórházban, de holnap bepótoljuk, ígérem! - azzal lecsapta a telefont.
- Most boldog vagy? - hallottam, hogy nagyon mérges rám, nekem pedig bűntudatom lett. Megumi akár el is mehetett volna a barátjával vacsorázni, ehelyett egy nyomorékot gondozhat, az elkövetkezendő hónapokban. Szomorúan lehajtottam a fejemet és képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet. Egyszerűen önzőnek éreztem magam azért, amit teszek vele, de nem tehetek arról, hogy ennyire szeretem őt.
- Atsuya, te tényleg azért sírsz, mert itt maradtam veled? - erre csak megráztam a fejem. Való igaz, örültem, hogy itt marad velem, de nem örömömben sírtam el magam. Végül a táblán az önző szóra mutattam, hiszen mégiscsak az vagyok.
- Egyáltalán nem vagy önző! Neked csak szükséged van arra, hogy ne legyél egyedül! - ez így nem teljesen igaz. Nem arra van szükségem, hogy valakivel legyek, nekem csak ő kell! Nem terveztem, de végül, a szeretni szóra mutattam.
 Azért tartod magadat önzőnek, mert szeretsz engem? - bólintottam egyet és az oldalamra fordultam. Képtelen voltam a szeméve nézni. Erre ő magához ölelt. Magamba szippantottam a parfümének az édes, epres illatát, az arcomat pedig a vállába süppesztettem.
- Eláruljak egy titkot neked? Én is szeretlek téged Atsuya! - szóval mégiscsak igaz! El sem hiszem, hogy azok után, ami köztünk történt, még mindig szeret engem. Nos, most már csak egy esélyem van őt visszaszerezni. Semmi sem tántoríthat el a célomtól, mert vissza fogom őt szerezni!