2017. május 9., kedd

1.rész

Ti hisztek az örökké tartó szerelemben, aminek sem tér, sem idő nem szabhat határt? Nos, hazudnék, ha azt mondanám, én nem hiszek benne. Hiszen mondhatni szép életem van. Egyetemre járok és egy közös lakásban élek a szerelmemmel, Kei - el együtt.... De ez nem jelenti azt, hogy boldog is vagyok! Noha igyekszek megadni Kei - nek minden szeretetet, amit megérdemel, mégsem tudom elfelejteni az első igazi és máig az egyetlen szerelmemet. Yamada Atsuya a mai napig az egyetlen személy maradt, aki előtt őszintén tudtam mosolyogni. A kapcsolatunk azonban fájdalmasan ért véget, mindketten kételkedni kezdtünk a másikban. Én mégis azt érzem, hogy az iránta táplált szerelmem még nem szűnt meg teljesen. Ez a nap is úgy kezdődött el, mint a többi. Épp indultam a kórházba, ahol alkalmi munkát vállaltam el, mint gyermek gondozó. Kei már az egyetemen van, ezért nem szerettem volna zavarni azzal, hogy felhívom. Miután elkészültem indultam is. Általában taxival mentem, de ma az idő kifejezetten szép volt, így a saját lábaimon sétáltam a kórházhoz. Ilyenkor reggel, már nagy a tömeg, a kisebb sérültek, ilyenkor érkeznek meg. A sok ismeretlen ember között, észrevettem egy ismerős személyt. Atsuya édesanyja Hitomi idegesen toporgott egyik lábáról a másikra.
- Hitomi San! - köszöntem oda neki, mire ő a magas sarkújában odatipegett hozzám és szorosan megölelt.
- Jaj, annyira jó, hogy most itt vagy Megumi!
- Mi történt?
- Atsuya.... Néhány napja autóbalesete volt és most műtik meg, de még így sem biztos, hogy túléli! - szipogott a vállamon, nekem pedig a szó a torkomra akadt. Képtelen voltam elhinni, amit az imént hallottam. Sohase gondoltam volna, hogy újra hallani fogok Atsuya - ról, pláne azt nem, hogy ilyen rossz híreket.
- Meséljen el mindent!
- Úgy három napja történt az egész. A rendőrök azt mondták, hogy egy kamion belé hajtott és ez okozta a balesetet. Ha valami történik vele, akkor azt biztos nem fogom túlélni!
- Kérem, nyugodjon meg. Most erősnek kell lennie, főleg Atsuya miatt! Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz! - igazából szerettem volna ezt hinni, de egy bennem motoszkáló hang még is azt súgta, hogy komoly a dolog. Főleg, hogy műteni is kellett. Ezt a saját szememmel is láthattam, mikor az orvos kitolta a teljesen eszméletlen Atsuya - t a műtőből. Soha nem láttam, még ilyen állapotban. A szájából csövek lógtak ki, az arca fel volt puffadva és a haja is le lett nyírva. Ott feküdt teljesen kiszolgáltatottan és én nem tudtam tenni semmit sem azért, hogy ez ne így legyen. Mozdulatlanul bámultam, hogyan viszik el, mikor Hitomi San elkapta a csuklómat és velem együtt futott a doktor után.
- Doktor úr, mi történt a fiammal? Miért nincs meg a haja és miért nézz ki így?
- Asszonyom, a fián agyműtétet kellett végrehajtanunk, arc puffadása pedig a gyógyszer egyik mellékhatása.
- Inkább azt mondja, hogy rendben lesz e! - szóltam közbe.
- Sajnos a műtét bármennyire is jól sikerült, az agykárosodása olyan súlyos volt, hogy nem sok esély van rá, hogy teljesen fel fog épülni!
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy nem lesz képes sem a mozgásra, sem a beszédre! - Ha eddig nem éreztem volna rosszul magamat, hát ez most tett róla, hogy a boldog napom végleg a homályba vesszen. Az orvos mondata a fülemben csengett. Atsuya már nem lesz soha önálló, élete végéig segítségre lesz szüksége ahhoz, hogy egyáltalán eljusson bárhova is. A szobában ahová tolták őt, megfagyott a levegő. Összeszorult a szívem, mikor arra gondoltam, hogy ez a teljesen magatehetetlen fiú korábban tele volt élettel. Az apja annak a közép iskolának az igazgatója volt, ahol én is tanultam. Mikor az iskolába kerültem, még nem igazán rajongtam érte, mert biztos voltam benne, hogy ő sem különbözik a többi gazdag fiútól. Ráadásul neki akkor még volt barátnője, Tamiya Mariya, aki finoman szólva elég beképzelt volt. Aztán, ahogy telt az idő, kezdtük egyre jobban megismerni egymást. A tanév végén pedig, hivatalosan is egy pár lettünk. Nagyon sajnáltam, hogy a kapcsolatunk így ért véget.
- Na, jó nekem ez nem megy! - Hitomi San sírva kirohant, az orvos pedig utána. Én ott maradtam egyedül, az eszméletlen fiú mellett. Legszívesebben elmentem volna, de a lábam nem akart engedelmeskedni. Valahányszor rápillantottam, a szívem összeszorult. Képtelen vagyok elképzelni milyen élet vár majd így rá. Nem fogja tudni elmondani, hogy mit gondol és érez. Odasétáltam mellé és a kezemet végig simítottam az arcán.
- Bárcsak segíthetnék rajtad! - suttogtam a fülébe és egy puszit nyomtam a homlokára. Nagyon szerettem volna dolgozni, hogy eltereljem a figyelmemet, de nem szerettem volna egyedül hagyni. Tisztában voltam vele, hogy milyen súlyos dolog az agykárosodás. Amikor a beteg felébred rémült lesz, és mindenkit el akar zavarni maga mellől. Az ő esetében ez még rosszabb, hiszen képtelen lesz hangot kiadni a torkán, így a félelem érzete tovább nő. Titkon reménykedtem abban, hogy vele ez nem fog megtörténni.
- Megumi, sajnálom, hogy elszaladtam, de muszáj volt egy kicsit levegőznöm!
- Ugyan már Hitomi San, semmi gond! Akkor, ha nem bánja, én megyek is!
- Kérlek, ne hagyd most őt magára! Félek, ha felébred, nem akar majd látni engem!
- Mi történt?
- Még nem tudta feldolgozni azt, hogy férjhez mentem! Atsuya továbbra is ragaszkodik a halott apjához, emiatt sokat veszekedtünk.
- Rendben, ma még bent maradok, de nekem iskolába kell járnom és ott van a barátom is!
- Teljesen kiment a fejemből, hogy neked már van valakid! Tudod Atsuya még nem tette túl magát a szakításotokon. Ő még mindig szeret téged Megumi!
- Sajnos lehetetlen, hogy újra együtt legyünk! - hirtelen mozogni kezdett az ágy, Atsuya pedig kinyitotta a szemét. Sosem felejtem el, azt a rémült tekintetet, amivel rám meredt. A barna szempár, ami korábban tele volt élettel, most félelmet sugárzott. Kétségbe voltam esve, mert nem tudtam mit tegyek. Féltem, ha a közelébe megyek, a félelme tovább fog nőni. Nem voltam benne biztos, hogy emlékszik e rám vagy sem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, végül odamentem hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem. Szerettem volna, legalább egy kicsit megnyugtatni.
- Atsuya, én mindig itt leszek melletted! - suttogtam a fülébe és apró puszikat hintettem az arcára. A karjaim között olyan volt, mint egy rémült kisgyerek. Azok a nagy barna szemei, amivel engem vizslatott kezdtek egyre többször lecsukódni, míg végül teljesen meg nem nyugodott.
- Hála az égnek, hogy sikerült megnyugtatnod! Biztos vagyok benne, hogy emlékszik rád!
- Nekem, most már tényleg mennem kell! Kérem, vigyázzon rá! - épp keltem volna fel, de Atsuya úgy belém kapaszkodott, hogy mozdulni sem tudtam.
- Nem maradnál bent ma nála? Látod, hogy nem akar téged elengedni!
- Miért kell ilyen makacsnak lenned? - erre az arcára elterült egy mosoly és úgy aludt tovább. Biztos voltam benne, hogy még ha nem is tudja elmondani, amit most érez, nem akarja, hogy újra távol kerüljek tőle. Pedig ez a kapcsolat köztünk soha nem lesz már olyan, mint régen volt. Hitomi San hazament, hogy rendbe szedje magát, én pedig ismételten egyedül maradtam Atsuya - val. A súlyos csendet, ami ránk telepedett Atsuya halk szuszogása törte csak meg. Olyan békésen és ártatlanul aludta az igazak álmát, mintha mi sem történt volna. Fél órával később megérkezett a nővér Atsuya ebédjével, én pedig kénytelen voltam őt felébreszteni.
- Atsuya, kelj fel muszáj enned egy kicsit! - erre ő kinyitotta a szemét, majd miután meglátta az ebédjét, megrázta a fejét és a másik oldalára fordult.
- Ne legyél olyan, mint egy ötéves! - Atsuya rám nézett és a szemében megláttam egy könnycseppet. Tudtam, hogy nem szabadott volna ezt mondanom neki, csak kicsúszott a számon.
- Sajnálom, hogy ilyet mondtam neked! - az ujjamat végigsimítottam az arcán, erre ő a kezébe vette a kezemet és az arcához szorította. A szívem vadul kezdett el kalapálni. Olyan volt, mint mikor együtt voltunk és mikor minden a legnagyobb rendben ment köztünk. Végül sikeresen rávettem arra, hogy egyen, amit nekem kellett beletuszkoljak. Szerencsére nem volt már akaratos és sikerült lenyugodnia. Igazából fogalmam sem volt, mihez kezdhetnénk mi ketten, hiszen Atsuya nem volt képes semmire sem. Csak ültem ott mellette és figyeltem, ahogyan a mellkasa fel és le mozog minden egyes lélegzet vételénél. Mikor elaludt, úgy döntöttem kimegyek egy kicsit a folyosóra, hogy összeszedhessem magamat. Fogalmam sem vol, mihez is kezdhetnék most. Nem akartam magára hagyni ilyen állapotban és az anyjának is megígértem, hogy gondoskodok róla ma, de nem maradhatok itt örökké.
- Megumi Chan! - hátrafordultam és szembe találtam magamat, Atsuya orvosával, egyben a főorvossal, akinek a keze alá dolgoztam.
- Doktor úr, mi történt?
- Láttam milyen jól gondját viseled Yamada Kun - nak. Szeretnélek megkérni arra, hogy gondozd továbbra is te!
- Akkor ez azt jelenti, hogy kórházban kell maradnia?
- Sajnos, ameddig az állapota úgy kívánja, kénytelenek leszünk itt tartani őt. Addig is szeretném, ha te gondoskodnál róla! Tőled nem ijedt meg és ahogy látom, jól kijöttök egymással.
- Sajnálom, de nekem ott van az egyetem, nem halaszthatok!
- Ha emiatt van, akkor ne aggódj, beszélek a tanáraiddal és elmondom nekik mi a helyzet! - erre mégis mit válaszolhattam volna? Nem mondhattam el neki az igazi okát, amiért nem szeretnék Atsuya közelében lenni, mert ez csak rám a tartozik és senki másra.
- Köszönöm, nem fogok csalódást okozni! - biccentettem egyet a fejemmel.
- Szeretnék adni neked valamit, amivel Yamada Kun tud majd kommunikálni! - a kezembe nyomott egy táblát, tele betűkkel és szavakkal.
- Szóval, ha rámutat egy szóra, akkor így tud majd kommunikálni?
- Igen, így a te dolgod is könnyebb lesz. 
- Köszönöm Doktor, akkor én most visszamegyek! - biccentettem egyet és visszamentem a szobába. Atsuya már ébren volt és azokkal a nagy boci szemeivel egyre csak rám nézett. Ha lehet még aranyosabb volt, mint általában.
- Látom, már ébren vagy. Igazából jobb is így. Atsuya mostantól kezdve, majd én fogok vigyázni rád! Segítek az öltözködésben, gondoskodni fogok rólad, amíg a kórházban vagy! - a szemei az eredeti méretük kétszeresére tágultak, ráadásul egy aranyos mosoly kúszott az arcára.
- Ezek szerint örülsz a dolognak! - jegyeztem meg magamnak, mire ő hevesen bólogatni kezdett. Nem hibáztatom őt ezért, hiszen látszik, hogy tényleg fontos neki, hogy mellette legyek.
- Nézd, ez majd segíteni fog neked abban, hogy kommunikálhassunk. Ha gondolsz valamire, azt mutasd meg nekem és akkor majd tudni fogom, mit szeretnél! - a kezébe nyomtam a táblát, mire ő az ölelésre mutatott. Elmosolyodtam, majd a fejét a mellkasomra döntöttem és simogatni kezdtem az arcát. Nagyon megnyugtató érzés volt újra vele lenni. Tudom, hogy köztünk már soha nem lehet semmi komoly, mégis jó érzés volt gondoskodni róla. A nap hamar véget ért, én pedig egyáltalán nem vettem észre ezt. Atsuya már javában aludt, mikor rezgett a telefonom, ami Kei nevét jelezte ki.
- Megu, azt gondoltam, hogy ma vacsorázhatnánk együtt!
- Ez igazán jól hangzik! - ám ekkor ránéztem Atsuya - ra, akinek a szemében megjelent egy könnycsepp, nekem pedig nem volt szívem itt hagyni őt egyedül.
- Valami baj van?
- Nem, de a mai nap mégsem jó! Későn végzek a kórházban, de holnap bepótoljuk, ígérem! - erre kinyomtam a telefont, mégsem várva a válaszát.
- Most boldog vagy? - vetettem oda Atsuya - nak, aki szomorúan lehajtotta a fejét és akkor láttam, hogy könnycseppek gördülnek ki a szeméből. Vajon tényleg ennyit jelentett neki az, hogy itt maradtam mellette és nem mentem haza, hogy Kei társaságában legyek?
- Atsuya, te tényleg azért sírsz, mert itt maradtam veled? - erre megrázta a fejét, majd előkapta a táblát és az önző szóra mutatott rá.
- Egyáltalán nem vagy önző! Neked csak szükséged van arra, hogy ne legyél egyedül! - erre a szerelem szóra mutatott.
- Azért tartod magadat önzőnek, mert szeretsz engem? - bólogatott egyet, majd elfordult tőlem. Próbált türtőztetni magamat, de nem ment és szorosan magamhoz öleltem.
- Eláruljak egy titkot neked? Én is szeretlek téged Atsuya! - nyomtam egy puszit a homlokára, mire ő letörölte a szeméből a könnycseppeket. Furcsa érzés járt át, mintha megkönnyebbültem volna. Nem akartam újra ezt érezni, de nem tagadhattam le magam előtt, hogy ugyanúgy szeretem Atsuya - t, ahogyan a középiskolában is. Kár, hogy olyan szomorúan ért véget, így már esély sincsen rá, hogy együtt legyünk.... Vagy talán mégis?

4 megjegyzés:

  1. Ahw, a sztorid egyszerűen fantasztikus!:D
    Imádom minden szavát! Szörnyű, ami Atsuya-val történt, szegény.. azért remélem, van még esély arra, hogy javul az állapota... még szerencse, hogy Megumi ott van neki :D
    Meglepődtem, mikor Atsuya anyukája kijelentette, hogy a fiú még mindig szereti MEgumit, aztán maga Atsuya is ezt közölte a lánnyal.. és a vége? Te aztán tudod, hol kell abbahagyni :''D
    Imádtam, és ajánlom, hogy siess nagyon :D

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Bocsi, hogy itt írok neked, de chatet nem találtam.
    Még februárban rendeltél ezen a blogon egy kritikát: http://papaprazzi-blog.blogspot.hu/
    De a rendelésed elkallódott, ugyanis kicsit mi is szét voltunk zilálva, ha fogalmazhatok így; ezért senki nem írta fel a rendelésedet.
    Azt szeretném kérdezni, hogy él-e még a rendelésed, és, ha igen, rendben van-e, ha én írom meg neked. Kérlek, a chatünkben jelezd a válaszodat. Előre is köszönöm! :)
    xx Nessa

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen él még és köszi, ha megcsináljátok :)

      Törlés
    2. Ismét szervusz! :)
      A kritikád végre elkészült; ezen a linken találod: http://papaprazzi-blog.blogspot.hu/2017/08/nessa-kritika-16-varga-nikolett-holnap.html
      További szép napot! :)
      xx

      Törlés