2017. március 19., vasárnap

20.rész

Másnap a hangulatom, még mindig nagyon rossz volt, bár a tegnap este maga volt a mennyország.
- Ryosuke, mikor kell visszamenned a kórházba? - kérdezte Hikari reggeli közben.
- Nem tudom. Furcsa, hogy a szüleim se mondanak semmit, mikor ezt kérdezem. Úgy érzem, mintha eltitkolnának valamit előlem.
- Csak nyugodj meg, biztos nincs semmi gond! - reggeli után hazamentem, de megbeszéltem Hikari - val, hogy ma még mindenképpen találkozunk. Otthon is épp folyt a reggeli, Yuya és Daiki épp Chinen - be próbálták beletuszkolni a reggelit, de a kis törpének nem fájt a foga az ételre.
- Megjöttem! - szóltam be, majd a kanapéra vágtam magamat. Eléggé kifáradtam, de a széket nem akartam még itthon is használni.
- Ryosuke, milyen volt a tegnapi nap? Látom nagyon elfáradtál! - jött oda hozzám az anyám és megsimogatta az arcomat.
- Yama Chan! - kiáltott Chinen, majd nemes egyszerűséggel rám vetette magát.
- Szia, öcsike, látom jó kedved van! Szeretsz, itt lenni igazam van? - paskoltam meg a homlokát, ő pedig hevesen bólogatni kezdtem.
- Ryosuke, beszélhetnék veled négyszemközt? - kérdezte az anyám, mire Chinen és a bátyáim, magunkra hagytak minket.
- Mi történt anya?
- Kuroda Sensei most hívott fel, hogy elmondja, itthon folytatódik tovább a kezelésed és csak a legvégső esetben kell visszamenned a kórházba!
- Mégis miért anya?
- A kórházban már nem tudnak többet tenni érted! Az orvosod azt mondta, hogyha továbbra is eljársz a tornákra, akkor nem lesz gond. Kapsz egy személyes nővért, aki majd beadja neked a gyógyszereket itthon.
- Ki lesz az a nővér?
- Mai a neve! - erre kicsit felcsillantak a szemeim. Ha Mai Chan itt lesz, akkor össze tudom hozni őt a bátyámmal és talán láthatom, még ahogyan összeházasodnak. A hír nagyon összetörte a lelkemet, hiszen ha már a kórház sem tud kezdeni velem semmit, akkor mi lesz így velem? Úgy döntöttem ki megyek levegőzni, hátha kitisztul a fejem. Egész végig az járt a fejemben, hogyan mondhatnám meg ezt az egészet Hikari - nak. Behunytam a szememet és elképzeltem milyen életünk lenne, ha nem lennék beteg. Ahogyan a gyerekeinkkel játszunk együtt és mindennél jobban szeretjük egymást. Olyan szép lenne, ha ez valóra is válna, de úgy érzem, kezdek kifutni az időből. Talán jobb lenne, ha készítenék egy listát a dolgokról, amiket mindenképpen meg akarok tenni. Például elintézni, hogy a szüleim megkaphassák Chinen felügyeleti jogát, vagy a bátyáim végre megtalálják az igazit maguk mellé. De talán amire a legjobban vágyok az, ha Hikari nem maradna egyedül. Ha lenne egy gyerekünk, akkor megmaradna belőlem egy kis darab és nem lesz olyan nehéz elengednie engem. A gondolta világomból a csengő zavart meg.  Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
- Te vagy Ryosuke Kun? - kérdezte az ajtó másik felén álló vöröses hajú lány, aki alig két évvel lehetett idősebb nálam.
- Igen én vagyok az, de te ki vagy?
- Inoo Chan barátnője vagyok!
- Momo Chan? - Inoo Chan sokat mesélt nekünk a barátnőjéről, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen szép és félénk lány. Ahogyan Inoo Chan leírta, én minimum egy hisztérikát tudtam volna elképzelni.
- Én vagyok az. Velem tudnál jönni a kórházba, kérlek?
- Mi történt Momo Chan?
- Kei nagyon rosszul van Ryosuke Kun! Ha így megy, tovább a végén teljesen elveszíti a józan eszét! A családi élete sosem volt felhőtlen, az apja sokat bántotta, ezért agresszívvé vált. Ezért kezdett el gyerekekkel foglalkozni, hogy ezt leküzdhesse! A mosolya mögé rejti el a dühét és a fájdalmát. Ma végeznének rajta egy operációt, de minden erejével küzd ellene. Kérlek, beszélj vele, talán rád hallgatni fog! - láttam, hogy a lány már szó szerint zokog, ezért szorosan magamhoz öleltem.
- Ne aggódj Momo Chan, majd én segítek rajta! - sietve elindultunk a  kórház felé. Közben azon gondolkoztam, hogy miért nem mondott nekem semmit erről. Hiszen tudja nagyon jól, hogy benne maximálisan megbízhat, bár tény, hogy nem tudok a családi bántalmazásról semmit sem. Miután megérkeztünk, Inoo Chan szobájához mentünk. Hallottam az orvosok hangját, szóval nem akartam zavarni, de egy óvatlan pillanatban benéztem a kulcslyukon.
- Mondtam már maguknak, hogy nem lesz kezelés! - kiáltotta és mindent, ami az asztalán volt lesöpört a földre. Láttam, hogy az izmai megfeszültek, ez pedig megijesztett. Miután az orvosok végeztek, én mentem be hozzá.
- Inoo Chan! - léptem be a szobába.
- Oh, Yamada Chan, örülök, hogy látlak! - láttam, hogy újra felvette az álarcát.
- Előttem nem kell megjátszanod magadat, Momo Chan már elmondott mindent.
- Néha túlzásba viszi a dolgokat!
- Akkor én is csak eltúloztam azt, amit az előbb láttam? Dühös voltál, ilyen hamar nem tudsz megnyugodni!
- Egyszerűen csak nem akarlak bántani, mert nincs rá semmi okom. Különben is, nem mindegy, hogy élek e vagy meghalok? - erre bedühödtem és lekevertem neki egyet.
- Ne dobálózz ilyen könnyen, a halál szóval! Még, hogy nem fontos e, hogy élsz e vagy nem? Talán ezt előbb kérdezd meg a barátnődtől, aki zokogva kért meg, hogy beszéljek veled!
- Ki kérte meg rá? Senkinek sincs ehhez semmi köze, ahogyan neked sem! Te csak egy elkényeztetett kölyök vagy, akit a szülei elhalmoztak szeretettel. Egyáltalán nem tudod magadat a helyembe képzelni!
- Képzeld, lehet, hogy elkényeztettek, mégsem siránkozok ennyit, mint most te! Már az orvosok is lemondtak rólam és látsz engem siránkozni? Gondolkodj már végre egy kicsit! Kinek teszel ezzel jót? A barátaid és a barátnőd, mind nagyon aggódnak miattad! Én nem szeretném, ha feladnád! - éreztem, hogy a szemeim megteltek könnyekkel, mégis próbáltam tartani magamat.
- Nem értem, hogy miért kötődsz hozzám ennyire, hiszen nem is ismersz!
- Mert a barátom vagy! Könnyebbé tetted az itteni életemet és sok mindenért hálás vagyok neked, mert nem érdekelt, hogy beteg vagyok, te a barátom lettél. Szóval ne mond azt, hogy jobb lenne, ha halott lennél! - erre Inoo Chan odalépett hozzám és szorosan átölelt.
- Még sosem mondta ezt senki nekem. Végig abban a tudatban voltam, hogy nem számítok senkinek sem!
- Pedig nekem igenis számítasz. Egy fontos és különleges barátom vagy! Annyira jó lenne még egy kis idő arra, hogy jobban megismerjük egymást!
- Ne aggódj rengeteg időnk lesz arra, hogy megismerjük egymást Ryosuke!
- Most először hívtál a nevemen!
- A barátaimat mindig a nevükön szólítom! - elmosolyodott, én pedig letöröltem az arcomról a könnycseppeket.
- Nem kell félned attól a műtéttől, meglásd minden rendben lesz! Csak adj bele mindent!
- Megpróbálom és tényleg köszönöm, hogy nem hagytál cserben! - éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Az orromhoz tettem a kezemet és láttam, hogy az csupa vér lett.
- Ryosuke, minden rendben? - kérdezte Inoo Chan, de én megráztam a fejemet.
- Hívd Kuroda Sensei - t! - a hangom elhalkult és csak azt vettem észre, hogy elhomályosult a látásom. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de amikor magamhoz tértem, Daiki épp a doktorral beszélgetett.
- Sajnos úgy tűnik összeszedett valami fertőzést, ami ellen a teste nem tud védekezni.
- Akkor meg fog halni? - hallottam a bátyám elcsukló hangját, ami miatt összeszorult a szívem.
- Minden eshetőségre fel kell készülnünk. Egyedül az idő döntheti el, hogy mi fog következni! - Daiki megköszönte a doktornak a segítséget és meglátta, hogy már ébren vagyok.
- Ryosuke! Hallottál mindent?
- Mielőtt rosszul lettem volna, Inoo Chan azt mondta nekem, hogy rengeteg időnk lesz megismerkedni! Úgy tűnik tévedett.
- Annyira sajnálom öcsi! De még nem adhatod fel, hiszen mindig van remény.
- Csak nem nekem bátyus! Azt hiszem, az én időm lassan kezd lejárni. Ha meghalok, kérlek, temessetek egy cseresznye fa alá és mikor tavasszal kivirágzik, akkor azt fogja jelenteni, hogy valahol én is ott leszek. Ne aggódj, mert fogunk még találkozni bátyó!
- Kérlek, ne mondj már ilyeneket! Én biztos vagyok benne, hogy jobban leszel, csak ne add már fel!
- Holnap, szeretném, ha mind itt lennétek velem! Yuya, a szüleink, Hikari, Chinen és mindenki más. Szeretnék elbúcsúzni mindenkitől úgy, ahogyan illik. Különben is van mindenkinek egy meglepetésem, szóval ajánlom, hogy itt legyetek! - minden történet befejeződik egyszer. Nos, azt hiszem az én történetem is hamarosan befejeződik, de ahogyan a mondás is tartja: "Ahol Isten becsuk egy ajtót, ott mindig kinyit egy ablakot!"

1 megjegyzés:

  1. Azta... Én már tényleg nem tudok mit mondani... Nagyon nagyon meglepett, hogy már a kórházban sem tudnak mit tenni Ryosuke-ert, hiszen többször is úgy tűnt, hogy kicsit kezd jobban lenni... De most...:(
    Először is nagyon szép volt tőle, hogy beszélt Inoo Chan-nel, meglepett, hogy ő sem az, akinek első ránézésre gondolnánk..
    Aztán... Egy fertőzés? Sikerült tényleg meghatnod... Ahogy ezt a búcsúzás tervezést leírtad... Tényleg úgy tűnik, hogy már nincs remény...:(
    Esetleg reménykedhetek még valami csodában?:D
    Mindenesetre a rész nagyon érzelmes lett, imádtam! Siess nagyon!:)

    VálaszTörlés