19.rész

Az elmúlt két napban az időm nagy részét a tornák, illetve a tanulás tette ki. Néhány nap és véget ér a tél, kezdődik a tavasz és eljön az érettségi ideje. Sajnos nem volt annyi időm foglalkozni Hikari - val, mint szerettem volna, de  nem hanyagolhattam el őt, elvégre ő már a feleségem és vannak kötelezettségeim. Kuroda Sensei kimenőt adott nekem, vagyis hazamehettem. Jelenleg a saját szobámban próbálok aludni De Chinen akit szintén vihettem magammal, nem könnyítette meg a helyzetemet.

- Yama Chan, kelj már fel! - rángatta meg a takarómat, én pedig az arcát kezdtem el tapogatni.

- Hol van rajtad a kikapcsoló gomb?

- Siess, mert el fogsz késni! Ugye nem felejtetted el, hogy ma Hikari Chan szüleinél fogsz ebédelni?

- A francba! - keltem fel az ágyból, persze ahogyan azt a saját erőmből megtehettem.

- Én már kikészítettem a ruhádat, csak siess, mert el fogsz késni!

- Nem lesz ez egy kicsit túl hétköznapi? - mutattam, a fehér ing farmer kombinációra.

- Nem bálba mész, csak egy ebédre! Csak add önmagadat, hiszen Hikari Chan szülei már régóta ismernek nem?

- Igen, de azóta sok idő telt el, meg aztán mégiscsak én vagyok az, aki elvette a lányukat!

- Szerintem ők ennek csak örülni fognak. Na, siess és öltözz fel! - noszogatott Chinen, én viszont egy pillanatra megszédültem.

- Yama Chan, jól vagy?

- Persze megvagyok. Mihez is kezdenék nélküled öcsi! - kicsit összeborzoltam a haját és elmentem, hogy átöltözzek. Egész gyorsan ment, tekintve, hogy a hajammal nem kellett bíbelődnöm, hiszen már nincs is hajam. Az öltözés után Chinen segítségével lejöttem a lépcsőről, majd a szüleimtől elköszönve egyenesen a szomszéd házhoz mentem. Kicsit tartottam attól, hogy Hikari szülei mit fognak szólni, hiába a sokévnyi ismeretség.

- Yamada Kun, végre megjöttél! Már vártunk, gyere be! - nyitotta ki nekem az ajtót Hikari mamája, én pedig biccentettem egyet és bementem.

- Köszönöm a meghívást!

- Hiszen elvégre, már te is a családhoz tartozol! Bár nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összeházasodtok, de annak örülök, hogy olyan férje lett a lányomnak, mint te vagy!

- Én sem így terveztem, de tekintettel arra, hogy nem tudom mi lesz még a jövőben, így egyáltalán nem bánom, hogy ilyen hamar történt meg az esküvő.

- Ha ez kényelmetlen neked, akkor nem kell erről beszélnünk!

- Csak kicsit kényelmetlenül érzem magam! Hiszen mégiscsak egy haldoklóhoz adták hozzá a lányukat és ez rossz érzés nekem!

- Yamada Kun, minket ez a legkevésbé sem érdekel! Hikari szeret téged és te is őt! A betegséget, pedig le fogod győzni. Ne aggódj, mi nem ítélünk el téged!

- Ryosuke! - kiabált le a lépcső tetejéről Hikari, nekem pedig mosolyra húzódott a szám. Most sem vitte túlzásba az öltözködést, szóval Chinen jól tette, hogy nem öltöztetett fel túl csicsásan.

- Hé, Júlia, miért nem jössz le ide hozzám?

- Ahogy óhajtja Rómeó! - mindketten elnevettük magunkat, majd Hikari szó szerint lefutott a lépcsőről és egyenesen a karjaimba szaladt.

- Hiányoztál! - súgtam a fülébe és egy puszit nyomtam a szájára.

- Hiszen tegnap egész este ott voltam nálatok! Ne mond nekem, hogy ennél több kell neked, mert a végén még azt fogom gondolni rólad, hogy túl rámenős vagy!

- Talán baj az, hogy többet szeretnék veled lenni? Eddig nagyon elhanyagoltalak, de szeretném bepótolni!

- Nagyon aranyosak vagytok ti ketten! Yamada Kun éhes vagy már? Az ebéd elkészült, ha szeretnél, már ehetünk is.

- Köszönöm, éppenséggel reggeli nélkül jöttem el otthonról és kezdek éhes lenni! - mikor Hikari apja is hazajött, le is ültünk ebédelni. Az én kedvemért sült marhahús volt az ebéd, persze úgy elkészítve, hogy egy órán belül ne kelljen a mosdóba rohanjak és jöjjön ki belőlem minden.

- Yamada Kun, vannak terveid az érettségit követően? - kérdezte Hikari apja, én viszont nem tudtam válaszolni rá. Nem mintha nem akartam volna, csak egyszerűen nem tudtam mi lesz még, ezért kicsit elbizonytalanodtam. 

- Amint meggyógyul, elkezdi az egyetemet, mert az apja cégénél akar dolgozni! - válaszolt helyettem Hikari, én pedig gyengén megszorítottam a kezét.

- Igen ez a tervem, de nem szeretnék ennyire előre szaladni, előbb gyógyuljak meg, nekem már az is nagyon sokat számítana!

- Te tényleg nagyon felelősség teljes vagy! Kérlek, tedd boldoggá a lányunkat! - én biccentettem egyet a fejemmel és a kezemet összekulcsoltam Hikari kezével.

- Mindent elkövetek, hogy Hikari boldog lehessen! - hirtelen elkezdett forogni velem a szoba, de igyekeztem nem figyelni oda rá. A fáradságnak tulajdonítottam a dolgot, ezért igyekeztem elterelni a gondolataimat. Azonban ez egészen addig tartott, ameddig el nem kezdett fájni a fejem. A halántékomhoz kaptam és elkezdtem gyengén dörzsölni.

- Ryosuke minden rendben? - kérdezte Hikari, én pedig megráztam a fejemet.

- Úgy érzem, mintha a fejem szét akarna robbanni! A szoba is forog körülöttem.

- Gyere, menjünk fel a szobámba, hogy tudj pihenni! - a fájdalom kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni és csak arra eszméltem fel, hogy a földön fekszek, miközben előre - hátra hintázok, mint egy kisgyerek és várom, mikor múlik végre el a fájdalom.

- Hívom az orvost! - szólalt meg Hikari mamája, de én elkaptam a csuklóját.

- Kérem, ne tegye! Nem akarok oda visszamenni! - éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül le az arcomon, de egyáltalán nem érdekelt. Hikari letérdelt mellém és a fejemet az ölébe fektette. Elkezdte gyengéden simogatni az arcomat, közben valami altatódalt dúdolgatott. Kezdtem egyre jobban megnyugodni és a fájdalom érzetem is csökkent. Hálát kell adnom az égnek, amiért ilyen lányt kaptam, mint Hikari. Éreztem, hogy egyre jobban elnehezedik a szemem, míg végül le nem csukódott. Mikor felébredtem, már Hikari ágyában feküdtem.

- Ryosuke, a frászt hoztad rám! Azt hittem megint rosszul vagy.

- Ne haragudj! A szüleid most biztos nagyon haragszanak rám igaz?

- Miért tennék? Hiszen nem csináltál te semmi rosszat. Az, hogy rosszul lettél, a betegség miatt van, nem másért.

- Bűntudatom van, amiért pont a szüleid előtt kellett rosszul lennem- Én nem ezt akartam Hikari! - vettem egy mély levegőt, majd óvatosan térdre ereszkedtem előtte.

- Mi a fenét csinálsz?

- Bocsáss meg, amiért nem tudom betartani a szüleidnek tett ígéretemet! Nem tudlak téged teljesen boldoggá tenni, mert már abszolút nem vagyok jó semmire és csak mások terhére vagyok!

- Hülye! Egyáltalán nem vagy a terhemre! Én boldog vagyok, ha vigyázhatok rád, elvégre ez egy feleség dolga nem? Gondoskodni a férjéről és mindenben mellette állni. Milyen feleséged lennék, ha ezt nem tenném meg? Különben is, az egészet azért csinálom, mert szeretlek Ryosuke! - leguggolt mellém és szorosan magához ölelt.

- Hikari, én nem akarok várni addig, amíg meggyógyulok! - felállítottam és az ajkammal gyengéden simogatni kezdtem a nyakát.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? Nem szeretném, ha megint bajod esne!

- Ettől, már egyáltalán nem félek! - gyengéden ráfektettem az ágyra és fölé hajolva csókolózni kezdtünk. A csókunk, ahogyan egyre jobban elmélyült, úgy kezdte át átjárni a testemet egy különös melegség. Most először kerülök ilyen közel hozzá. Igaz aludtunk már együtt, de az tényleg csak az alvásról szólt. Most viszont hagytuk, hogy elragadjon minket a szenvedély. Ahogyan minden egyes csókkal egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, az egész olyan volt, mintha már meghaltam volna és egy olyan helyen lennék, ahol létezik az örökkévalóság. Ha azt mondom az volt életem legszebb egy órája, akkor nem túlzok.

- Nem bánod, hogy megtettük? - kérdezte Hikari, miközben az ujját gyengéden végighúzta a karomon.

- Miért kellene? Hiszen ha egészséges lennék, akkor is megtörtén volna! Szeretném, ha tudnád, hogy bár nem vagyok biztos abban, hogy mit hoz a jövő, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy veled akarok minden egyes napot eltölteni, mert már tudom, hogy minden egyes pillanatot meg kell élni ahhoz, hogy hiányérzet nélkül mehessek majd el!

- Ne mond ezt még egyszer! Hiszen újra egészséges leszel, meglásd, csak el kell hinned, hogy képes vagy rá!

- Köszönöm, hogy itt vagy nekem! Tudom, hogy nem könnyű velem, de igyekszek kicsit változni!

- Nincs semmi, amin változtatnod kellene, mert én, úgy szeretlek téged, ahogyan vagy! - gyengéden megsimogatta az arcomat és egy csókot nyomott a számra. Remélem ezek után, a betegség tényleg feladja, vagy legalább kap egy sárga lapot és nekem több időm lesz az életben, mint a jelen pillanatban.