2017. február 26., vasárnap

11.rész

A mai reggel egy az egyben a kapkodásból állt. Azt szerettem volna, ha ma minden a lehető legtökéletesebben alakul. Nem szerettem volna csalódást okozni Hikari - nak, ezért megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ez a nap tényleg csodálatos legyen. Kora reggel, már igyekeztem is a fodrászhoz Daiki - val együtt. Mivel tudom, hogy hamarosan úgysem lesz hajam, ezért gondoltam előtte kipróbálok valami új stílust és visszatérek az eredeti fekete hajszínemhez.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Daiki, mikor megérkeztünk.
- Igen. Nem sokat vágatok le belőle, de szeretnék kipróbálni valami újat! - igazság szerint nem féltem a hajvágástól, elvégre csak nem lehet elrontani. A végeredményen, még én is meglepődtem. Túlságosan is máshogy néztem ki, mint eddig. A hajam, már nem világosbarna volt és a szemembe sem lógott bele, hanem rövid volt és fekete.
- Úgy nézel ki, mint egy üzletember! - veregette meg Daiki a vállamat, én pedig valami mosoly félét aggattam az arcomra. Ki tudja talán a fekete öltönyben tényleg így nézhettem ki. Az idegességem kezdett egyre jobban elhatalmasodni rajtam.
- Szerinted tetszeni fog neki, amit kitaláltam?
- Már hogyne tetszene neki? Hiszen rengeteg dolgod volt vele!
- Ez igaz. Daiki, be tudnál ma menni a kórházba?
- Minek menjek oda? Tudtommal, csak este lesz a kezelésed.
- Igen, de szeretném, ha meglátogatnád Chinen - t. Nem szeretném, hogy egyedül legyen!
- Rendben, ha nagyon akarod, akkor benézek hozzá! - mikor hazaértünk, eltettem Hikari ajándékát, meg a csokor fehér rózsát és átsiettem hozzájuk. Nagyon ideges voltam és nem tudtam mit fog szólni majd az új kinézetemhez. Vettem egy mély levegőt és becsöngettem.
- Ryosuke megjöttél! - nyitotta ki az ajtót és mosolyra húzódott a szája.
- Igen, igyekeztem, hogy minél előbb elindulhassunk.
- Ez a haj sokkal jobban áll neked, mint a korábbi! Felnőttesebbnek nézel ki tőle!
- Tényleg tetszik? Féltem, hogy ki fogsz majd nevetni!
- Mégis miért gondoltad ezt? Nagyon tetszik, hogy végre visszafestetted a hajadat feketére. Nekem ez a szín különben is jobban tetszik. Na, akkor megmutatod végre a meglepetésemet?
- Persze. Kisasszony indulhatunk? - felé nyújtottam a karomat, mire ő belém karolt és úgy indultunk el.
- Remélem tetszeni fog majd az ajándékom Ryosuke! Egész éjszaka ezen dolgoztam és örültem, hogy négy órát tudtam aludni!
- Nekem az is elég, hogy itt vagy! - a füle mögé simítottam az egyik tincsét és megcsókoltam. Ha valaki azt mondta volna, hogy Hikari meg én egy pár leszünk, akkor nem hittem volna el, erre tessék!
- Na, csukd be a szemed!
- De akkor nem fogok látni semmit sem!
- Ne aggódj, majd én, vezetlek! - erre becsukta a szemét, én pedig megfogtam a kezét és úgy vezettem őt egészen a parkig.
- Mikor nyithatom már ki? Elég ijesztő ez így Ryosuke!
- Most már kinyithatod! - erre kinyitotta a szemeit és tátott szájjal meredt a tájra. Ameddig mi ideértünk, Daiki titokban idehozta a piknikre szánt ebédet is, szóval minden kész volt mire megérkeztünk.
- Ryosuke, ezt tényleg te csináltad? - nézett körbe, majd megakadt a szeme a parkkal szemben lévő tavon, ami be volt borítva a cseresznyefa virág szirmaival.
- Néha még magamat is meg tudom lepni! Tudom, hogy nem valami csodálatos, de beleadtam mindent!
- Ez gyönyörű! Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna tőled! Fura nem? Eddig csak legjobb barátok voltunk, most pedig már együtt vagyunk.
- Én ezt egyáltalán nem tartom furcsának! Én mindig is tudtam, hogy több van köztünk. mint szimpla barátság!
- Te vagy a legjobb dolog, ami most történt velem! De én még mindig félek, hogy el foglak veszíteni Ryosuke!
- Ne gondolj most erre. Csak érezzük jól magunkat rendben? - bólintott egyet, én pedig hátulról átöleltem. Olyan megnyugtató volt, hogy kettesben voltunk és senki sem zavart minket. Hikari csillogó szeméből egyből le tudtam olvasni milyen boldog és ha ő boldog, akkor az nekem épp elég.
- Ryosuke üljünk el oda! - mutatott egy fa alá, én pedig bólintva egyet követtem.
- Miért akartál most idejönni? - erre a táskájából elővett egy kisebbfajta könyvet alaposan becsomagolva.
- Az ajándékod! Remélem tetszeni fog, mert az egész szobámat fel kellett túrnom, hogy ezt megcsinálhassam! - én kinyitottam és könyv helyett, egy album volt benne tele a kettőnkről készült képekkel!
- Hol szerezted ezeket? Hiszen itt még csak gyerekek vagyunk! - mutattam egy képre, ami az óvoda épülete előtt készült. Ott barátkoztunk össze, bár a szüleink korábban is ismerték egymást.
- Igazából ezek a képek mindig meg voltak nekem. Minden egyes képet megőriztem és ezt tettem bele az albumba.
- Hé, ez akkor készült mikor Yuma itt volt! - azon a képen tényleg úgy néztünk ki mi hárman, mint egy igazi család. Hikari az én ölemben ült, Yuma pedig Hikari ölében.
- Nekem ez a kedvenc képem! Olyan családias kép lett.
- Köszönöm Hikari! Azt is, hogy a barátomként mindig ott voltál nekem, meg azt is, hogy nem hagytál cserben, mikor kiderült a betegségem!
- Egy valamit jegyezz meg Ryosuke: Én soha nem foglak téged elhagyni! Nem érdekel, ha mások azt mondják, hogy ne járjak veled, csak mert beteg vagy! Én boldog vagyok veled és más amúgy sem számít! - erre én magamhoz húztam és egy puszit nyomtam a homlokára. Az idő sajnálatos módon hamar eltelt, nekem pedig indulnom kellett a kezelésre. Hikari felajánlotta, hogy ha már úgyis velem van, akkor elkísér a kezelésre is. Ezt jó ötletnek tartottam, így végül együtt mentünk el a kórházba. Már rendesen besötétedett, csak a kórtermekből szűrődő lámpafény adott valami világítást a folyosónak. Az én szobámból, azonban nem lámpafény, hanem gyertya fény szűrődött ki. Mikor bementünk, a szoba közepén állt egy asztal, rajta néhány szál gyertyával és egy nagy csokor fehér rózsával. Inoo Chan és Hikaru pedig ott álltak vigyorogva, pincérnek öltözve.
- Ryosuke ezt te csináltad? - kérdezte Hikari, én pedig zavartan bólintottam egyet.
- Kisasszony, ha megengedi! - húzta ki Hikaru a széket, Hikari pedig mosolyogva leült.
- Meghoztam, a vacsorát! - lépett be Chinen fülig érő mosollyal és két tányérral, amin sült marhahús volt.
- Ezt te csináltad ugye? - suttogtam Chinen fülébe, mire ő rám kacsintott. A hármas elhagyta a szobát, hogy kettesben lehessünk.
- Chinen Kun nagyon kitett magáért!
- Te tudod, hogy ő csinálta?
- Hallottam, amikor megkérdezted tőle! Az a fiú felnézz rád Ryosuke!
- Hát igen, mivel egy fél fejjel magasabb vagyok nála, ezért ebben van valami.
- Nem így gondoltam! Csak szeretett volna a kedvedre tenni, vagy viszonozni valamit abból, hogy te úgy kezdtél el vele barátkozni, hogy nem érdekelt téged a problémája.
- Chinen olyan nekem mintha az öcsém lenne, természetesen odafigyelek rá!
- Olyan jó kettesben leni veled! - a kezét végigsimította a kezemen, de én reflexből ellöktem róla.
- Kérlek, hagyd ezt abba!
- Mi a baj, nem érzed jól magad?
- Csak nem akarom, hogy sajnálatból velem legyél! Hiszen úgyis meg fogok halni nekem? - Hikari felállt és lekevert nekem egy pofont.
- Idióta! Mi a fene ütött beléd Ryosuke?
- Minek akarsz olyannal járni, aki fél lábbal a sírban van? Keress inkább magadnak olyat, aki egészséges és boldoggá tud tenni!
- Te tényleg ezt akarod? Keressek helyetted valaki mást?
- Igen. Sokkal jobb lenne neked is!
- Ahogy akarod! - láttam, hogy a szemei már könnyesek, de mégsem próbáltam megvigasztalni. Csak hagytam, hogy sírva kiszaladjon a szobából, én pedig ott ültem egyedül és azon gondolkoztam, vajon miért lettem ennyire hülye? Felálltam a helyemről és utána futottam. Hikari már nem volt sehol és csak remélni tudtam, hogy nem ment még el. Kiszaladtam a kórházból és akkor láttam meg, hogy Hikari ott áll az esőben és didereg.
- Hikari! - kiáltottam oda neki, mire rám nézett és láttam, hogy még mindig sír.
- Mire volt ez jó neked? Ha nem érdekellek, akkor miért akartad, hogy járjak veled?
- Csak azért csináltam, mert azt akartam, hogy te szakíts velem! - odasétáltam hozzá, majd ráterítettem a kabátomat.
- Miért akartad, hogy szakítsak veled?
- Mert nem akarom, hogy látnod kelljen, mit tesz velem ez a betegség! Nem akarom, hogy lásd, milyen állapotban leszek néhány hónapon belül, mert nem tudnék élni azzal a tudattal, hogy miattam nem lehetsz boldog!
- Ryosuke, amikor összejöttünk én tudtam, hogy ez nem lesz könnyű! Nem vagyok olyan gyenge, mint hiszel. Ha tényleg azt akarod, hogy boldog legyek, akkor csak ne lökj el magadtól!
- Ne haragudj! Én akkora idióta vagyok! - még szerencse, hogy esett az eső, így nem lehetett észrevenni az arcomról lefolyó könnycseppeket. Borzasztó volt, hogy csak így képes lettem volna elengedni őt annak ellenére, hogy mennyire szeretem.
- Dehogy haragszok rád Ryosuke! De kérlek, ne mond nekem még egyszer, hogy nem tudnál boldoggá tenni! Hiszen most is boldog vagyok, mert itt vagyok veled! - végigsimította az arcomat, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Nem számított az arcunkra zúduló eső, sem a dermesztő hideg, csak ott voltunk egymásnak és ez bőven elég volt. - Most már menjünk be jó?
- Maradjunk még így egy kicsit! Sajnálom, hogy elszúrtam az estét Hikari! De talán ezzel még helyre tudom hozni! - előkaptam a zsebemből Hikari ajándékát, ami egy nyaklánc volt, aminek a medáljában van egy közös kép rólunk, pontosabban az első közös képünk egy párként.
- Ez gyönyörű Ryosuke! De a képet honnan szerezted?
- Meg kértem valakit, hogy titokban fotózzon le minket! De nem ez számít, hanem, hogy ez a nyaklánc az ígéretem arra, hogy történjen bármi én mindig boldoggá foglak tenni! - a nyakába raktam a nyakláncot, majd gyengéden megcsókoltam. Ezek után már csak remélni tudom, hogy ez a kapcsolat tényleg örökké fog tartani.

2017. február 25., szombat

10.rész

Ma kora reggel vissza is mentem a kórházba. Yuya és az anyám elkísért, bár nem hiszem, hogy sokáig maradnának, hiszen én jól meg vagyok Chinen társaságában, akitől egy darabig el lettem tiltva, hogy biztosan ne legyen semmi bajom. Na tessék! Attól tiltanak el, akinek hála nem unalmas a kórházi élet. Szerencsére mi mégis találtunk egy módot, hogyan beszélgethessünk egymással. Mivel a szobáinkat átlátszó fal választja el egymástól(amit egy függönnyel takarnak el), így azt elhúzva írásban kommunikálunk egymással. Lassan két órája csináljuk ezt és igazán szórakoztató. Hikaru és Inoo Chan ma nem érnek rá, mert Yabu Sensei és Daiki elcsalták őket moziba. Nagyon romantikus mondhatom. Három szingli pasi, plusz egy kapcsolatban lévő elmegy megnézni egy sírós romantikus filmet. Én meg itt tölthetem megint a fél napot, ráadásul most lesz az a gerinccsapolás is, ami elvileg nagyon fog fájni és egy darabig nehezen tudok majd közlekedni emiatt. Hisz a gerincembe fognak beleszúrni egy hatalmas tűt, ami elég ijesztőnek hangzik. Szerencse, hogy Yuya vállalta, hogy bent marad velem. Anyámat nem erőltettem, mert tudom milyen rossz lenne látnia ezt az egészet.
- Yamada Chan! - lépett be Hikaru és Inoo Chan a szobámba, akiknek a moziban kellene lenniük.
- Már vége is a filmnek? Hisz csak egy órája ha elkezdődött.
- Igen, de meguntuk és inkább idejöttünk megnézni téged. Szegény Chinen Kun! - mutatott Hikaru a kis törpére, aki épp lefelé gördülő szájjal figyelt minket.
- Szeretném ha ő is itt lenne! Olyan unalmas már ez így! Inoo Chan nem hívnád őt át?
- Hiszen nem tudok azon a falon keresztül kiabálni!
- Akkor miért nem mész át a szobájába és szólsz neki úgy? - erre felnevetett. Ő sem egy észlény annyi szent. Miután sikeresen áthívta Chinen - t, már hivatalosan is négyen voltunk a szobában.
- Yama Chan, nem lesz baj amiért én is itt vagyok? - rángatta meg a pólómat Chinen, mire én mosolyogva megráztam a fejemet.
- Nyugi öcsi, ha baj lesz akkor az az én dolgom nem pedig a tiéd. Hikaru Kun, most mit fogunk csinálni?
- Mit szólnátok, ha rendőröset játszanánk? Ti lesztek a bűnözők és nekünk kell elkapnunk titeket.
- Nem kicsi ez a hely? - kérdezte Chinen, mire Hikaru gonoszul elmosolyodott.
- Csak egy kicsit át kell rendezni a szobát és lesz elég hely.
- Az ágyat nem mozdíthatjátok el! Ha rosszul lennék, akkor nem férnének hozzám.
- Én csak erre a szekrényre gondoltam! - mutatott a fehér fiókos kis szekrényre, ami az ágyam mellett volt. Az egyik sarokba toltuk, majd elkezdtünk játszani. Munícióként Hikaru adott nekünk cukorkát, mondván tekintsünk rá úgy, mint mini robbanó bombákra. Én inkább megettem volna őket, illetve Chinen evett is egy muníciót, még a játék kezdete előtt, így eggyel kevesebb fegyverünk maradt. 
- Chinen én elbújok ide, te pedig támadd le őket! - súgtam neki oda, miközben a szekrény mögé igyekeztem elbújni.
- Yama Chan, szerinted győzni fogunk?
- Ez csak természetes. Na, csináld, amit mondtam! - erre Chinen előugrott, majd igyekezett azzal a kevés munícióval földre kényszeríteni a zsarukat, de nem sok sikerrel, ugyanis a Hikaru - Inoo páros letámadta és elkezdték csikizni. Tudtam, hogy rám is ez a sors vár, ezért a földön kúszva eljutottam az ajtóhoz és igyekeztem volna kimenni, de Kuroda Sensei bejött a szobába és a játék véget is ért.
- Úgy tűnik feleslegesen mondtam el nem is egyszer, hogy Chinen Kun nem jöhet be a szobádba igaz Yamada Kun?
- Mi csak unatkoztunk és Chinen nagyon szomorú volt.
- Ez egyszer elnézem, de legközelebb nem leszek ilyen kegyes! - egy kicsit elmosolyodott, nekem pedig mennem kellett vele, ugyanis kezdetét vette a gerinc csapolás. Yuya is bejött, bár szemmel láthatólag jobban érdekelte Mai Chan mint én, de nem foglalkoztam vele. Le kellett vennem a felsőmet, majd egy székre ültem, lovagló ülésben. Először lefertőtlenítették a helyet, majd Kuroda Sensei benyomta a tűt. Igazából nem is volt olyan fájdalmas, mint azt elsőre gondoltam. Miután végeztünk, Yuya segítségével felfeküdtem az ágyra és kezdődhetett a hosszú ideig tartó kényszerpihenőm. Nagyon kellemetlen volt csak feküdni és nem csinálni semmit. Ráadásul a hátam is lezsibbadt, ami még kényelmetlenebbé tette a pihenést.
- Yama Chan! - nyitott be Chinen a szemeim pedig felcsillantak
- Chinen Kun! Kuroda Sensei beengedett hozzám?
- Igen, nem szerette volna, ha egyedül maradsz itt. Képzeld elkezdtem dalt írni! Nem akarsz segíteni?
- Mégis miért írsz dalt? Csak nem énekes is akarsz lenni?
- Nem, de nagyon unatkoztam és elkezdtem írni, de nem jó egyedül!
- Mutasd, mid van! - erre a kezembe nyomott egy papírlapot, amin mindössze egy versszak szerepelt.
Továbbra is hinni fogok
Nem fogjuk feladni
Nem vagyunk egyedül
- Ez szuper! Mi lenne, ha az lenne benne, hogy "Szívem megdobban, ahogy valaki a nevemet mondja" ?
- Yama Chan, ez nagyon menő! Ha így folytatjuk, akkor egy kész dalt is meg tudunk írni együtt! - a probléma ott kezdődött, hogy nem volt semmi ötletünk, nekem pedig feküdnöm kellett és mindent szegény Chinen - nek kellett írnia. Már félórája szenvedtünk és nem sikerült haladást elérnünk, mikor Yuya és Daiki jött be a szobába.
- Megjöttünk a beteghez! - nyújtózkodott Yuya, majd levetette magát az ágyam szélére.
- Ti meg mit csináltok? - kérdezte Daiki, majd Yuya ölébe ült, szó szerint.
- Épp dalt próbálunk írni, de nem nagyon megy.
- Dalt? Ez lehetne a nagy pillanatom! Yuya, most végre megmutathatod, hogy milyen tökéletes is vagy! - Yuya felállt a helyéről és olyan szemeket meresztett, amitől komolyan frászt kapok.
- Ugye tudod, hogy mindent hallottunk? - suttogta Daiki, mire Yuya kijózanodott.
- Rendben van, akkor lássunk neki! - visszaült a helyére és elkezdtük az ötletelést. Hihetetlen volt ugyan, de alig egy óra alatt be is fejeztük a dalt. Ez van akkor, ha együtt vagyunk. Miután véget ért a kényszerpihenőm, mehettem is haza. Szegény Chinen megint elszomorodott, de biztosítottam róla, hogy a holnap is bemegyek majd a kórházba. Az a nap különleges lesz, mert Hikari és én azt a napot ünnepeljük, mikor barátok lettünk, vagyis nekünk két évfordulónk van az évben. Yuya és az anyám segítségével épen hazaérkeztem, majd ismét irány az ágy. Legnagyobb meglepetésemre Hikari már ott volt bent a szobámban.
- Hikari, hogy kerülsz ide?
- Csak szerettem volna beszélni veled négyszemközt! - erre az anyám magunkra hagyott minket, én pedig befeküdtem az ágyba.
- Hikari történt valami rossz?
- Eldöntöttem, hogy az érettségi után ápolónő leszek, hogy gondoskodhassak rólad!
- Megbolondultál? Hiszen ha a Tokiói egyetemre mész, nem lesz szükség erre!
- Nem adtam be a jelentkezésemet. Találtam egy iskolát, ahol megtanítanak engem mindenre. ami szükséges ahhoz, hogy gondoskodni tudjak rólad!
- Hikari, nem szeretném, ha miattam lemondanál az egyetemről szőtt álmaidról. Én azt szeretném, ha te boldog lennél és így nem hiszem, hogy az leszel.
- Csak fogadd el, hogy segíteni akarok neked! Ryosuke, mik a terveid holnapra?
- Az meglepetés! Nem akarom elrontani, szóval ne kérdezősködj!
- Akkor mégsem felejtetted el, mit ünneplünk holnap?
- Persze, hogy nem! Te vagy a legjobb barátom és a barátnőm is egyben. Minden egyes dologra emlékszem, ami hozzád köt.
- Akkor remélem erre is fogsz! - fölém hajolt, majd egy csókot nyomott a számra.
- A fenébe, azt hiszem meg kell ismételni, nehogy megint elfelejtsem! - erre kaptam még egy csókot. Mielőtt bárki is azt hinné, hogy nyálas vagyok, közlöm, hogy ezt teszi a szerelem és mivel Hikari az első szerelmem, így nekem minden egyes pillanat új és izgalmas. Végül meg tudtam győzni, hogy maradjon nálunk és végül újra egymás karjaiban aludtunk el. Ki tudja, talán mégsem lesz olyan rossz Hikari törődését élvezni, a nap huszonnégy órájában.

2017. február 24., péntek

9.rész

Másnapra valamennyire sikerült megemésztenem a tegnap történteket. Persze nem mondom, hogy nem fáj, de túl kell lépnem rajta. Reggel kezelésre kellett mennem, Daiki pedig elkísért. Nagyon nem vártam ezt az újabb kezelést, már kezd kicsit elegem lenni belőle. Miután megérkeztünk, a nekem előkészített sterilizált szobába kellett mennem. Furcsa volt, hiszen eddig minden kezelést a szobámban csináltak meg.
- Yamada Kun, örülök, hogy itt vagy! - Kuroda Sensei orvosi köpenyben és szájmaszkban állt előttem.
- Miért kellett idejönnöm?
- Ne ijedj meg, csak nem akarjuk, hogy fertőzést kapj! Chinen Kun nem rég beteg lett és mivel tudjuk milyen sokat tartózkodott a szobádban, ezért fertőtlenítjük a szobát, hogy ne kaphass el semmiféle fertőzést! - Chinen beteg lett? Remélem nincs komolyabb baja.
- Mi a baja doktor?
- Tüdőgyulladása van, ezért ágyban kell maradnia!
- A kezelés után szeretném őt látni. Kérem, engedje meg!
- Rendben van, de csak maszkban, és ha lehet ne érintkezzetek túl sokat! - Mai Chan befecskendőzte a gyógyszert, pontosabban gyógyszereket, ugyanis most kettő tasaknak kellett lefolynia. Amikor Kuroda Sensei azt mondta, hogy megemelik az adagomat, azt tényleg komolyan is gondolta. Remélem, hogy ez használni is fog és nem tesz kárt a szememben a betegség. Daiki nem jött be, mert nem szerette volna látni mit fecskendeztek belém. Ott feküdtem a fehér falak között és vártam, hogy lecsöpögjenek a gyógyszerek, aztán mehessek Chinen - hez. Nagyon a szívemhez nőtt szinte már az öcsémként tekintek rá. Azt a durván két órát alvással töltöttem el. Mikor végre lecsöpögtek a gyógyszerek, kissé fáradtan ugyan, de végül bementem Chinen - hez. Igazából sajnáltam, amiért annak az izének el kellett takarnia a számat, de nem akarok elkapni semmilyen fertőzést.
- Chinen Kun! - nyitottam be a szobába, mire rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel.
- Yama Chan! De jó, hogy itt vagy.
- Amint megtudtam mi történt veled, egyből ide akartam jönni, de várnom kellett a kezelés végéig. Ugye most már nem vagy olyan rosszul?
- Nem és most, hogy te itt vagy, már szomorú sem! Csak beugrottál igazam van?
- Egy órám van még, míg el nem indulunk haza, szóval addig csinálhatnánk valamit.
- Van egy csomag kártya a fiókban. Még egyszer sem használtam, mert nem volt kivel játszanom. Egyébként milyen volt a meccs?
- Egész jó, bár a végén összevesztem az egyik barátommal. De ez csak egy apróság, nem olyan nagy ügy! - nem akartam őt lefárasztani mindenféle ostoba dologgal, így végül csak burkoltan említettem meg neki a Ryu dolgot. Szegény fiú egész játék közben halál sápadt volt. 
- Yama Chan örülök, hogy bejöttél hozzám!
- Én is örülök, hogy itt voltam, de most már mennem kell haza. Légy jó öcsi! - borzoltam össze a haját.
- Azt mondtad, hogy öcsi? - a szemei elkezdtek csillogni, én pedig elmosolyodtam.
- Hiszen olyan vagy nekem mintha az öcsém lennél. De most már tessék aludni! - Jól betakartam, majd kimentem a szobából. Daiki már megérkezett, ezért mentünk is haza.
- Nagyon a szíveden viseled a fiú sorsát! - említette meg az autóban.
- Igen. Chinen sokat segített már nekem mióta a kórházban vagyok és megszerettem. Vajon anya elkészült már az ebéddel?
- Abban biztos vagyok, te éhenkórász!
- Hé, én még fejlődésben vagyok, ergo annyit ehetek, amennyit csak akarok!
- Szerintem ma lesz valaki, aki még nálad is többet fog enni! - miután megérkeztünk és kiszálltunk a kocsiból, egy ismerős hang csapta meg a fülemet.
- Ryo bácsi!
- Yuma? - mikor megfordultam, a négyéves unokaöcsém, csak úgy rohant felém. Én felkaptam és agyonpuszilgattam. Yuma Daiki fia, akit az anyja nevel, de a bátyám minden hónapban láthatja őt.
- Bezzeg engem nem ölelt meg így! - mérgelődött Daiki, én pedig elnevettem magamat.
- Már azt hittem el is felejtkeztél rólam törpe! Na, mit szólnál, ha ebéd után elmennénk szórakozni?
- Ugye focizni is elmegyünk? - említettem már, hogy a család igazi focirajongó, nos, ebből a legkisebb sem maradhat ki. Na és vajon ki a kedvence? Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az ő imádni való nagybátya.
- Ez csak természetes! Na de most menjünk enni, mielőtt még a nagyi mérges lesz! - suttogtam a fülébe és bementünk. Leültettem Yuma - t közém és Daiki közé, így legalább nem fogunk rajta összeveszni. A marhahúsnak mennyei illata volt, ám legnagyobb sajnálatomra mikor beleharaptam, nem éreztem az ízét. Akárhogy próbáltam érezni egy kis sósságot, vagy bármi mást, egyszerűen nem ment.
- Köszönöm, de nem kérek többet! - toltam el magamtól a tányért, mire minden szempár rám szegeződött.
- Ryosuke rosszul vagy? Hiszen a marhahús a kedvenced! - panaszkodott az anyám.
- Igen, de nem érzem az ízét! - szomorúan bólintottam egyet, majd elnézést kérve felsiettem a szobámba. Az íz érzék elvesztése azt jelentette, hogy szépen lassan a többi mellékhatás is jelentkezni fog. Egy kicsit, na, jó nagyon elszomorodtam. Nem akartam csalódást okozni az unokaöcsémnek, ezért mosolyt erőltettem az arcomra és úgy mentem vissza.
- Ryo jól vagy? - kérdezte Daiki, én pedig bólintottam egyet.
- Na Yuma készen állsz életed legjobb délutánjára?
- Igen Ryo bácsi! - ugrott a karomba, én pedig alig bírtam megtartani. Végül felültettem a nyakamba és úgy mentünk át Hikari -hoz mert ő is jön velünk.
- Ryosuke, Yuma! - mosolyodott el Hikari, mikor meglátott minket.
- Emlékszel még rá? - mutattam Hikari felé, mire Yuma elmosolyodott.
- Igen, a múltkor is ő kísért el minket ebédelni!
- Látod Ryosuke, mondtam, hogy fel fog ismerni! - levettem Yuma - t a hátamról,  majd megfogtam az egyik kezét, Hikari pedig a másikat és úgy mentünk el fagyizni. Olyanok voltunk így hárman, mint egy család. Csak remélni tudom, hogy a jövőben a mi gyerekeink is ilyen aranyosak lesznek, mint amilyen Yuma is.
- Yuma mi lenne, ha fagyi helyett, már most elmennénk focizni?
- Ez jól hangzik. Hikari te is játszol majd velünk?
- Én ebben nem vagyok olyan jó, de ha megmutatjátok, hogyan kell akkor talán beállok én is.
- Ryo bácsi a legjobb focista az egész világon és én olyan akarok lenni, mint ő, meg apu! Anya mindig azt mondja, hogy szívesen hagyna ott egy kicsit apával, de fél, hogy Ryo bácsi nem adna vissza neki! - tőlem félti a gyerekét? Hiszen nem is én vagyok az apja! Jó persze, sokkal többet foglalkoztam vele mint Daiki és lényegében kisajátítottam őt magamnak, de ez nem Daiki hibája! Mikor megérkeztünk a focipályára, Yuma már nagyon elemében volt és össze visszaszaladgált a labdával, amit magunkkal vittünk. Hikari - val alig bírtuk féken tartani. Végül is nagyon jól szórakoztunk mi hárman. A focizástól eléggé elfáradtam, de azért azt a fagyit nem hagytuk ki. Addigra már Yuma is alaposan kifáradt, így visszafelé már a hátamon kellett hazacipelnem. Szülőnek lenni tényleg nehéz dolog, de megéri, mikor látod a gyerek arcán azt a hatalmas mosolyt. Miután hazaértünk, letettem őt a kanapéra, majd előkerestem a kedvenc focilabdámat.
- Yuma ez legyen a tiéd! - nyomtam a kezébe, mire a mosolya még szélesebb lett.
- Köszönöm Ryo bácsi! Nagyon fogok rá vigyázni!
- Ígérd meg, hogy soha nem fogod feladni az álmaidat! Ha igazán akarod és beleadsz mindent, úgyis teljesülni fog! - kicsit összeborzoltam a haját, majd hagytam, hogy Daiki felvigye őt a szobájába.
- Azt hiszem neked is menned kellene lefeküdni, mert holnap vissza kell menned a kórházba, emlékszel?
- Igen. Ráadásul a doki azt mondta, hogy lesz valami gerinccsapolás is, szóval egy darabig csak feküdni fogok tudni. Erről jut eszembe, Hikari nincs kedved itt aludni?
- Nem szeretnék zavarni! - az arca olyan vörös lett, mint a rák, én pedig elnevettem magamat.
- Ne legyél zavarban, csak egy ágyban alszunk, amit már megtettünk a kórházban is! Te valami másra gondoltál? - erre ő bólogatni kezdett.
- Ne haragudj, kicsit félreértettem a dolgokat!
- Végül is nem is lenne olyan rossz ötlet! - a karomba kaptam, ahogyan a friss házasoknál szokás és felvittem őt a szobámba, majd ráfektettem az ágyra és odafeküdtem mellé.
- Jó apa lesz belőled Ryosuke! Az alapján, ahogyan ma viselkedtél az unokaöcséddel, biztos vagyok benne.
- Remélem a gyerekeink is így fogják gondolni!
- Honnan tudod, hogy te leszel majd a gyerekeim apja?
- Azért, mert az szeretnék lenni! Nem akarok keresni senki mást, nekem tökéletes vagy te! - erre elmosolyodott és egy csókot nyomott a számra.
- Szeretlek Ryosuke! De figyelmeztetlek, hogy nem fogsz megszabadulni tőlem! - elnevettük magunkat, én pedig Hikari fölé hajolva gyengéden megcsókoltam. A csókunk egyre jobban elmélyült és átadtuk magunkat a szenvedélynek.
- Ryosuke, félek, hogy ez nem tart majd örökké!
- Bármi is történjen, minket mindig össze fog kötni minket egy nagyon erős kötelék, szóval ne aggódj. Még ha testben nem is lehetek majd melletted, de itt mindig megtalálsz! - a szívére mutattam, mire Hikari - nak elkezdtek folyni a könnyei.
- Nem akarlak elveszíteni Ryosuke! Azt akarom, hogy tényleg egy család legyünk a jövőben, legyenek gyerekeink és meglegyen mindenünk. De ehhez te is kellesz, szóval ígérd meg, hogy minden erőddel küzdeni fogsz rendben?
- Ebben biztos lehetsz! - a mellkasomra döntöttem a fejét és óvatosan letöröltem az arcáról a könnycseppeket. Éreztem, hogy kezd megnyugodni, majd szépen lassan el is aludt. Most mégis mit tegyek? Olyat ígértem meg neki, amit nem biztos, hogy be is tudok majd tartani.

2017. február 23., csütörtök

8.rész

Hogyan ismerhettem őt félre? Miért hittem el  neki minden szavát és tekintettem őt a barátomnak? Egyáltalán, miért kellett ennek az egésznek így történnie? Hiszen minden olyan csodásnak indult. Eltelt az egy hét, én pedig a szobám előtt toporogtam már és vártam, hogy végre hazamehessek. Hajnalban letudtam a kezelést, mert nem szerettem volna visszajönni, csak a holnapi nap folyamán. Chinen eléggé el volt keseredve és szomorúan szorongatta a tőlem kapott plüssnyulat.
- Yama Chan, ha te ma elmész, akkor ki fog velem beszélgetni? Olyan egyedül leszek itt!
- Nem leszel egyedül Chinen Kun! Hikari barátnője idejön, hogy lefoglaljon!
- Egy lány? Szerinted mit fog gondolni rólam?
- Azt, hogy egy cukorfalat vagy, ahogyan mindenki más. Umika Chan, az olyan babaarcú pasikat szereti, mint amilyen te is vagy, szóval máris szereztél tőle egy jó pontot és még nem is ismered. Holnap be fogok jönni a kezelésre és hétfőtől újra itt leszek, szóval kérlek, bírd ki ezt a kis időt nélkülem! - megpöccintettem az orrát, mire édes hangon nevetni kezdett. Aminek nagyon örültem, hogy az apám jött el értem. Ő az egyetlen, aki nem volt bent nálam, mert a túl sok aggodalom nem tesz jót a szívének és félő, hogy megint szívrohamot kap, mint a múlt évben. Ezért volt jó érzés, hogy vele mehettem haza.
- Yama Chan, jó szórakozást! - integetett nekem Chinen a szobájából, én pedig elmosolyodva távoztam az osztályról és a kórházból is.
- Apa, örülök, hogy te jöttél értem!
- Ennyivel jövök neked, amiért még egyszer sem voltam látogatóban!
- Ugyan már, az egészségi állapotod nagyon fontos! Yuya eleget volt bent nálam, hogy ne unatkozzak.
- Anyád a kedvencedet főzi neked, szóval igyekszünk haza! - Marhahús! Már érzem is a számban az ízét. Nem titkolom nagy húsimádó vagyok. Annál jobban már csak az epret imádom. Az út nem volt hosszú, tekintve, hogy korán volt még és nem volt dugó. Mikor hazaértünk, vidáman kipattantam a kocsiból és mosolyogva léptem be a házba.
- Üdv itthon! - kiáltotta kórusban, az anyám, Daiki és Yuya, valamint Hikari.
- Végre újra otthon! Hikari, neked nem kellene a meccs előkészítésénél lenned?
- Így volt, de összebeszéltem kicsit Yabu Sensei - el, hogy meglephesselek. A többiek nem tudják még, hogy te leszel a díszvendég a meccsen.
- Nem is kell, hogy megtudják. Szeretném őket meglepni! De annak örülök, hogy te itt vagy! - megöleltem, majd egy csókot nyomtam a szájára.
- Nagyon édes, meg minden, de nem felejtettél el valakiket? - mutatott Daiki magára és Yuya - ra, mire én mindkettőjüket megöleltem.
- Micsoda érzelgősség. Nem ilyennek ismertelek titeket! - anyánk elmosolyodott, a bátyáim pedig felhúzták az orrukat.
- Mikor lesz kész az ebéd? - kérdeztem és egy kicsit megnyaltam, a szám szélét.
- Ha elkezdesz tálalni, akkor sokkal előbb! Azt hiszed, hogy, csak mert most itt vagy mentesülhetsz a házimunka alól?
- Értettem! - lehajtottam a fejemet, majd úgy tettem, mintha nagyon csalódott lennék. Persze ezt csak viccnek szántam. Előszedtem a tányérokat, majd az asztalra raktam és végre elkezdhettük, az ebédet. Az anyám főztjénél nincs jobb az tuti! A marhahús egyszerűen mennyei volt, ráadásul csak miattam, még egy epres tortát is képes volt sütni. Ez a nap egyre csak jobb lesz. Ebéd után, míg a szüleim a házimunkát végezték, én azon tanakodtam, hogyan lephetném meg a csapatot.
- Egyszerűen csak sétálj be. Úgy nagyobb lesz a döbbenetük! - szólt bele a gondolatvilágomba Yuya.
- Nem lesz az túl egyszerű?
- Ezek csak haverok és alig másfél hete nem láttad őket, szóval nem kell semmi tűzijáték, vagy hasonló!
- Tudom, de mégis csak a barátaimról van szó! Aztán meg nemsokára jön az évfordulónk is Hikari - val és még mindig nem döntöttem el, hogy mit veszek majd neki! - minden évben tartunk egy évfordulószerűséget azon a napon, mikor barátok lettünk. Ez már olyannyira hagyománnyá nőtte ki magát, hogy azon a napon csak kettesben voltunk. Nem hiszem, hogy a kórházban ez lehetséges lenne, de a remény hal meg utoljára. Elkezdtem készülődni a délutáni meccsre. Végül, hogy ne tűnjek ki a barátaim közül, magamra kaptam a mezemet, amin az egyes szám szerepelt. Na persze, ez csak azért lett így, mert én vagyok a kapitány... Vagyis csak voltam. Ezt még nagyon nehéz megszoknom. Ryu biztosan jó vezetője lesz a csapatnak, én tökéletesen megbízom benne. Indulás előtt ledőltem egy kicsit pihenni, mert nem akartam a meccs közepén hazaállítani azzal az indokkal, hogy fáradt vagyok. Úgy fél óra pihenés után az egész család elindult. Nagyon régen nem voltunk már így együtt és tetszett, hogy anyáék is ráértek eljönni velünk. Tudniillik, a Yamada család vérbeli focirajongó, így ha a jövőben feleségül veszem Hikari - t, akkor majd a három gyerekünk (akik közül kettő lány lesz) biztosan olyan focirajongó lesz, mint én, a nagyapja és a nagybátyái. Mikor megérkeztünk, anyáék elmentek helyet keresni, Yuya és Daiki pedig elkezdték keresni, a Hikaru - Inoo párost, akiket Yabu Sensei hívott meg a mérkőzésre. Én egyenesen az öltözőkhöz mentem, majd bebújtam Yuto szekrényébe.
- Srácok, kiveszem a mezemet és megyek én is! - hallottam meg a hangját és halkan elnevettem magamat.
- Ne ijedj meg! - kiáltottam, mikor kinyitotta az ajtót.
- Ryosuke? - a szeme felcsillant, majd felemelt a földről és úgy megpörgetett, hogy azóta is szédülök. Erre a többiek is visszasiettek és mindannyian azt hitték, hogy csak a szemük káprázik.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte Ryu és az arcán látszott, hogy problémája van azzal, hogy itt vagyok.
- A hétvégére kiengedtek a kórházból és gondoltam eljövök megnézni titeket. Ott leszek az első sorban és drukkolok nektek!
- Nem Ryosuke! Neked Yabu Sensei mellett a helyed! Hiszen a mezed is mutatja, hogy te vagy a vezetőnk! - Masu megveregette a vállamat, nekem pedig jólesett, hogy a távozásom ellenére továbbra is számítok nekik.
- Ez egy igazán jó ötlet Yamada Kun! Mit szólsz hozzá?
- Köszönöm edző, szívesen elfogadom! - vigyorogva fejet hajtottam előtte, majd a fiúkkal együtt mentünk a pályára. Én ott álltam közvetlenül Yabu Sensei mellett és onnan figyeltem a meccset. Jó volt látni őket, hogy összedolgoznak, de valami nem tetszett. Ryu ki akarta sajátítani magának a labdát valahányszor nála volt. Tudom, szabályellenes lenne, de beleszóltam a mérkőzésbe.
- Ryu ne légy önző, passzolnod kell, másképpen nem nyerhettek! - kiabáltam oda neki, mire ő csak felhúzta az orrát és Yuto - nak passzolta a labdát. Végül sikerült gólt lőniük és innentől kezdve a játék jó iramot vett, míg végül megnyerték a mérkőzést.
- Szép volt fiúk! - tapsoltam meg őket.
- Ha nem szólsz rá Ryu - ra, valószínűleg nem nyertünk volna. Nem is tudom, hogy most mi ütött belé!
- Ugyan Yuto, biztos csak izgult. Hiszen ez az első mérkőzése, ahol ő a vezető.
- Ryosuke nincs kedved velünk jönni, megünnepelni a meccset? - ajánlotta fel Masu, nekem pedig nem volt szívem visszautasítani. Beszéltem az anyámékkal is, akik elengedtek azzal a feltétellel, hogy nagyon vigyázok magamra. Épp elhaladtunk a pálya mellett, mikor Ryu hangját hallottam meg.
- Hikari nem tudom, mit akarsz Ryosuke - tól, hiszen nem is egészséges! Én viszont az vagyok, és tudod, mennyire szeretnék veled lenni!
- Nem érdekel! Ryosuke a barátom és én nagyon boldog vagyok vele! - erre azt kellett látnom, ahogy az egyik legjobb barátom megcsókolja a barátnőmet. Na, ezt már nem hagyhattam és a fiúkkal odasiettünk.
- Mi folyik itt Ryu? Miért akarod elvenni tőlem a barátnőmet?
- Talán baj, hogy másnak is tetszik nem csak neked? Különben is én már sokkal régebben szemet vetettem rá, de te durván rámásztál, ezért utasított vissza engem!
- Hikari azért utasított vissza téged, mert nem szeret! Fogadd el, hogy ő az én barátnőm!
- Hisz te úgyis meg fogsz halni Ryosuke! Hogyan is élnéd ezt túl? Hiszen belülről gyenge vagy és ezt sosem fogod tudni leküzdeni! - ökölbe szorultak a kezeim, majd csak annyit vettem észre, hogy bemosok neki egyet. Tényleg fájt és rosszul esett nekem, amit csináltam, hisz egy barátomról volt szó, de Ryu elárult engem és ezt nem bocsátom meg neki! A lábaim összecsuklottak és csak szorongattam a kezemet. Hikari odaszaladt hozzám, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.
- Én tényleg nem akartam, hogy így legyen!
- Hiszen megérdemelte Ryosuke! Te csak kiálltál magadért, ennyi történt. Inkább menjünk haza jó?
- Srácok ne haragudjatok, de én most inkább hazamegyek!
- Semmi gond Ryosuke! Ne félj, mi majd kezelésbe vesszük ezt az árulót! - mutatott Yuto Ryu felé, aki a vért törölte le a szája széléről, de én megráztam a fejemet.
- Hagyjátok csak, nem ér ennyit az egész! Csak mennyetek és ünnepeljetek, hiszen megérdemlitek! - elköszöntünk a többiektől, majd elmentünk hazafelé.
- Hikari tényleg meg fogok halni?
- Ne beszélj butaságokat! Te erős fiú vagy Ryosuke és egy igazi harcos! Nem fogod feladni igaz?
- Nem terveztem. Megígértem, hogy megnyerem a játszmát és így is lesz.
- Én pedig mindig ott fogok állni melletted és szurkolok neked! Hiszen én voltam az első rajongód nemde?
- Igen. Te biztattál, hogy jelentkezzek a csapatba és végül sikerült bekerülnöm. Tényleg nagyon köszönöm Hikari!
- Én sosem választanék helyetted mást, mert nekem mindig te leszel az első és egyetlen barátom!
- A barátod, később pedig a férjed és Saya, Sora és Ryo apja is igaz?
- Te már ki is találtad a gyerekeink nevét? Mégis mikor volt neked ennyi szabadidőd?
- Mindig valahányszor meglátlak! - a kezembe vettem az arcát, majd gyengéden megcsókoltam. Boldog voltam, amiért Hikari nem akar engem lecserélni, egy egészséges fiúra. Tudom, hogy ezerszer jobbat érdemel nálam, de én mindent el fogok követni, hogy jobban legyek és akkor már tényleg azt mondhatom, hogy a jövőképem tényleg valóra fog válni!

7.rész

Másnapra a közérzetem helyreállt. Mikor felkeltem, Hikari már nem volt ott mellettem, helyette Chinen ült az ágyam mellett és boci szemeket meresztett rám.
- Jó reggelt Yama Chan!
- Hol van Hikari?
- Azt mondta, hogy haza kellett mennie, de nem akart téged felébreszteni. Egyébként Kuroda Sensei behívta a mamádat.
- Mégis mit akarhat neki mondani?
- Nem tudom. Talán meg kellene nézned.
- Igazad van! Te csak maradj itt, én mindjárt visszajövök! - kimásztam az ágyból, majd Kuroda Sensei irodájához mentem, ami a folyosó végén volt és bekopogtam az ajtón.
- Szabad! - benyitottam az irodába, majd biccentettem egyet a fejemmel.
- Ryosuke! - állt fel az anyám, majd szorosan magához ölelt.
- Jól vagyok, ne aggódj miattam! Miért hívatta be az anyámat doktor?
- Amiről beszélni fogok, az közel sem jó dolog. A daganat az agyadnak egy igen kényes pontján helyezkedik el, ezért nem lehet műtéti úton eltávolítani.
- Ez mit fog jelenteni a számomra?
- Azt, hogyha nem találunk sürgősen más megoldást, akkor néhány hónapod belül el fogod veszíteni a látásodat! - kellett néhány perc, mire eljutott az agyamig a dolog. Vakság? Miért csinálják ezt velem? A saját testem miért akarja a halálomat? Egy szó nélkül felálltam, és mint egy zombi, vonszoltam magamat vissza a szobámba. Chinen még mindig ott volt, de én nem törődve vele, az ágyamra vetettem magamat.
- Mi történt Yama Chan? Valami rosszat mondtak?
- Azt mondták meg fogok vakulni, ha nem találnak valami más megoldást a daganat eltávolítására.
- Yama Chan ne add fel! Kuroda Sensei mindent el fog követni, hogy ez ne történhessen meg! - erre Hikaru és Inoo Chan rontottak be a szobába.
- Na, ki áll készen a szórakozásra? - kérdezték kórusban, mire Chinen szomorúan megrázta a fejét.
- Nem akarok megvakulni! - nyöszörögtem, mire a két fiú arcára fagyott a mosoly.
- Talán jobb lenne, ha mi inkább elmennénk? - ajánlotta fel Chinen, de én megráztam a fejemet.
- Maradjatok csak nyugodtan, nekem úgyis muszáj lesz ezt megemésztenem! Aztán meg jó ha nagy a társaság! - egy pillanatra elmosolyodtam, hogy a hangulat ne legyen ilyen komor. Hikaru és Inoo Chan felajánlották, hogy segítenek összeállítani nekem, hogy a kezelések alatt mit ehetek és mit nem. A reggel nagy része, ezzel telt el. Tizenegy óra körül, Daiki, Yuya és legnagyobb meglepetésemre Yabu Sensei jött látogatóba.
- Dai Chan, Yabuchi! - kiáltott fel Hikaru, majd az ötös egy szoros ölelés után felkiáltott.
- Best! - mind az öten elnevették magukat, mi pedig Chinen - nel vadul pislogtunk rájuk.
- Mi az a Best? - kérdezte végül Chinen
- A Best, a suli legjobb pasijai! Mi öten voltunk a legjobb és legnépszerűbb pasik a suliban. Mit gondolsz öcsi, miért lettél te olyan népszerű? - nevetett fel Daiki, én pedig az arcomat a párnába nyomtam.
- Ne már! Annyi munkám volt abban, hogy népszerű legyek, erre kiderül, hogy az emberek nagy része a bátyáim miatt szeret! - nyöszörögtem, a többiek pedig nevetni kezdtek.
- Yamada Kun, a jövő héten lesz egy kisebb mérkőzés és szeretném, ha te is eljönnél!
- Nagyon szívesen elmennék edző, de még meg kell kérdeznem az orvosomat, hogy elenged e! - igazából nagyon szerettem volna elmenni és az első sorból szurkolni a csapatnak. Persze azzal is tisztában voltam, hogy csak akkor mehetek el, ha az állapotom megengedi. Nagyon jó volt, hogy megint sokan összegyűltünk. Chinen és én, elmélyülve hallgattuk, az idősebbek beszámolóját, az akkori iskolai életről. Kigondolta volna, hogy azokban az években is sok izgalmas dolgot lehetett csinálni. Délután jött az újabb kezelés és az újabb adag gyógyszer. Addigra csak Yuya és Chinen maradtak velem. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit besegítek a bátyámnak, ezért behívtam Mai Chan - t is a szobába.
- Yamada San, nem is tudtam, hogy maga is itt lesz! - elkezdte igazgatni a haját és eléggé zavarban volt. Hiába, ez a bátyám sajátos varázsa, bárkit képes zavarba hozni maga körül.
- Ma én vigyázok az öcsémre, de örülök, hogy maga is itt van!
- Mai Chan, a bátyám azt szeretné kérdezni, hogy nincs e kedve elmenni vele randizni?
- Igazán? Sajnos még tart a munkaidőm, de a kórháznak van egy étkezője, oda szívesen elmennék!
- Rendben, akkor menjünk! - Yuya kelletlenül elmosolyodott, majd felém fordult.
- Ezért még számolunk! - én csak elmosolyodtam és megpaskoltam a vállát.
- Kérlek, adj bele mindent! - mindketten kimentek, én pedig egyedül maradtam. Chinen időközben vizsgálatra ment, így nem tudott itt maradni velem. Először még nem is nagyon érdekelt az egyedüllét, később viszont egyre jobban zavart. Mivel az infúzió még nem csöpögött le, ezért az állvánnyal együtt ballagtam le az ebédlőbe, ahol a bátyám és Mai Chan kettesben ettek és láthatóan nagyon jól érezték magukat. Bevallom kicsit féltékeny lettem. Én sosem kerültem ilyen közel a bátyámhoz, mint most ő. Szomorúan visszamentem a szobámba és megvártam, amíg az infúzió lecsöpög. Mivel Yuya és Mai Chan továbbra sem érkeztek meg, úgy döntöttem inkább eltűnök. Úgyse vennék észre, hogy nem vagyok a szobámban. Az infúziós állványt sikerült lecsatolnom, majd elindultam. Igazából magam sem tudtam hová akarok menni, csak olyan helyet akartam, ahová el lehet bújni. Valahogy eljutottam az alaksorba, ami egy ijesztő és sötét hely volt. Mindössze egyetlen ajtón tudtam bemenni. A teremben három koporsó sorakozott egymás mellett, nekem pedig nem kellett sok idő, hogy rájöjjek épp a hullaházba tévedtem be. Először nagyon megijedtem, de nem sokkal később elkezdtem nyugalmat érezni. A kezemet végigsimítottam az egyik koporsón és végre érezhettem a békét. Mosolyogva fektettem az arcomat a koporsóra és hagytam, hogy elárasszon engem a nyugalom. Nem tudom, hogy meddig lehettem ott, de már tisztán hallottam Yuya hangját.
- Ryosuke! - rontott be a terembe, én pedig bambán mosolyogva simogattam tovább a koporsót.
- Azt hittem itt nem fogsz megtalálni! - felálltam, mire ő odalépett hozzám és erősen pofon vágott.
- Neked teljesen elment az eszed? Egy órája hiába keresünk téged, te pedig csak annyit tudsz mondani, hogy itt nem kellett volna, megtaláljalak?
- Miért kezdett érdekelni mi van velem? Eddig olyan jól elvoltál nélkülem is. Téged az sem zavarna, ha meghalnék! - Yuya erre nem szólt semmit, csak magához ölelt.
- Ne mondj ilyeneket Ryo! Hiszen az öcsém vagy és nagyon aggódom érted! Nem akarom, hogy azt kelljen érezned, hogy nem számítasz nekem.
- Nagyon rosszul esett, mikor Mai Chan - nal láttalak, mert velem sosem töltöttél ennyi időt. Nekem csak hiányzik a bátyám! - itt tört el nálam a mécses és bár ritkán sírok, most mégis megtettem. Csak emlékeztem arra, amit Hikari mondott nekem, a feszültség kiengedéséről.
- Mostantól sokkal több időt fogunk együtt tölteni!
- Ezt meg, hogy érted?
- Felmondtam az iskolában, hogy itt maradhassak veled. Ezt beszéltem meg Mai Chan - nal!
- Képes vagy értem feladni a munkádat?
- Legszívesebben a betegséget is átvenném tőled, ha lehetne! Nem foglak cserbenhagyni öcsi! - én erre elmosolyodtam és leültem a földre.
- Nem akarok megvakulni Yuyan! Ha megvakulok, nem láthatom majd Hikari - t az esküvői ruhájában, sem a három gyerekünket, akik majd legalább annyira fogják szeretni a focit, mint én!
- Neked aztán vannak terveid. Bízz az orvosodban Ryo! Meglátod, hogy semmi baj nem lesz a szemeddel.
- Köszönöm, hogy megpróbálsz vigasztalni. A magad módján jó testvér vagy!
- Ne dicsérgess engem törpe! - leült mellém és összeborzolta a hajamat. Örültem, hogy végre igazi testvérekként beszélgettünk.
- Olyan megnyugtató itt lenni. Azt hiszem legközelebb is idejövök, ha egy kis nyugalomra vágyom.
- Egy hullaházban érzed nyugodtnak magad? Mikor verted be a fejedet Ryo?
- Gondolj csak bele! Itt vagyok a sok halott között és érzem, hogy élek! Hiszen én itt vagyok, és jól érzem magam a ténytől, hogy még életben vagyok.
- Megijesztesz öcsi! Inkább menjünk innen, mielőtt valami vallási szertartást rendezel a halottaknak.
- Ez nem is lenne olyan rossz ötlet! Hiszen megérdemlik, hogy a többi beteg méltóképpen búcsúzzon el tőlük!
- Na, jó ebből elég! - Yuya a hátára kapott és úgy vitt fel engem vissza a szobába. Bevallom ezt rettentően élveztem és büszke voltam arra, hogy ilyen bátyám van, mint ő. A szobában Chinen már ott volt és mikor meglátott engem, jó szorosan hozzám bújt.
- Yama Chan, azt hittem valami rossz történt veled! - szipogott, én pedig megpaskoltam a feje tetejét.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek Chinen Kun! Csak kicsit egyedül szerettem volna lenni. Most már ne aggódj, nem megyek innen sehová! - végül beesteledett, Yuya pedig benyomta a szunyát, ezért Chinen meg én, nagyon halkan kezdtünk el valami filmet nézni a laptopon, amit Inoo Chan vett nekem.
- Yamada Kun! - lépett be Kuroda Sensei a szobába.
- Doktor úr, mit keres maga itt?
- Igazából jó híreket hoztam. Ha szeretnéd, a jövőhétvégét otthon töltheted!
- Ezt komolyan mondja? - a szemeim felcsillantak. Hiszen ez csodás dolog! Végre kórházon kívül lehetek együtt a családommal, ráadásul még a foci meccsre is el tudok majd menni.
- A legkomolyabban. Viszont utána, meg emeljük a dózisodat, hogy a daganat minél gyorsabban tűnjön el. 
- Ha ez kell ahhoz, hogy ne vakuljak meg, akkor bármit vállalok! - szemmel láthatóan Chinen nem volt feldobva a hírtől, de csak két napról lesz szó, annyit meg igazán ki kell bírnia. Izgatottan és boldogan hajtottam álomra a fejemet, várva a napot, mikor újra a családommal lehetek.

2017. február 22., szerda

6.rész

Másnap reggel Hikari és Chinen társaságában reggeliztem, a szobámból nyíló teraszon. Mai Chan, az ápolónő, aki velem és Chinen - nel foglalkozik, nem mellesleg pedig tetszik neki Yuya, csinált nekünk francia pirítóst a legnagyobb titokban. Rájöttem, hogy egészen jól viselem a kezelést, legalábbis eddig még semmilyen mellékhatást nem tapasztaltam magamon.
- Yama Chan, mi a terved mára?
- Hikari meg én, elmegyünk venni még pár dolgot, amire szükségem lehet. Nincs kedved velünk jönni?
- Nem tudom, hogy szabad e! Talán meg kellene kérdezni Kuroda Sensei - től, talán elenged engem.
- Akkor beszéljünk vele most! - felálltam, majd visszamentünk a szobába. A fürdőben átöltöztem és elkezdtük keresni Kuroda Sensei - t.  Szerencsére megtaláltuk, épp az osztály folyosóját rótta.
- Kuroda Sensei! - futottam oda hozzá.
- Yamada Kun, történt valami?
- Szeretném megkérdezni, hogy elengedi e Chinen Kun - t velünk vásárolni?
- Nos, ez igazán kényes kérdés. Chinen Kun, jól érezd magad?
- Igen! Sosem voltam még ilyen jól! - még pukedlizett is. Hiába Chinen olyan édes, hogy néha még én is meglepődök rajta.
- Nos, akkor mehetünk is! - csaptam össze a tenyeremet, de Chinen nem mozdult.
- Yama Chan, van egy kis probléma. Nekem nincsen kimenős ruhám! - én elmosolyodtam és kicsit összeborzoltam a haját.
- Semmi gond, Chinen Kun! Adok majd én neked ruhát - visszamentem a szobába, majd néhány ruhadarabbal együtt tértem vissza. Chinen mosolyogva elvette, majd a fürdőjébe szökdécselt. Én kettesben maradtam Hikari - val, vagyis csak ezt hittem.
- Na, ki áll készen vásárolni? - jelent meg Inoo Chan, egy bevásárlótáskával együtt.
- Inoo Chan, hol hagytad Hikaru - t?
- Épp Yuyan - nal van. Megbeszéltük, hogy holnap cserélünk! A suliban is mindig ezt csináltuk.
- Hiszen hárman vagytok, mi szükség volt erre?
- Öten voltunk legjobb barátok és kompromisszumot kellett kötnünk.
- Mi hatan vagyunk: Hikari, Yuto, Ryu, Umika Chan, Suzuka Chan és persze én. Mi mindenhova együtt mentünk és sose jutott volna eszünkbe, hogy külön külön járogassunk el egymással.
- Jó, ha az embernek sok barátja van! - végszóra Chinen is elkészült és indulhattunk is. Autó híján, taxival kellett mennünk. Nagyon tetszett, hogy egy kicsit kimozdulhattam a kórházból. Inoo Chan egy nagy áruházba vitt minket. Először az elektronikus kütyükhöz mentünk.
- Egy laptop mindig kell, hogy legyen nálad! Azon keresztül képes vagy kommunikálni a barátaiddal és szórakozni is tudsz vele, ha már nagyon unatkozol.
- De nekem erre nincs pénzem!
- Ki mondta, hogy te veszed meg? Na, melyiket szeretnéd? - nézett rám, nekem pedig elkerekedett a szemem.
- A feladatodhoz hozzátartozik az is, hogy vásárolj mindenféléket a betegeknek?
- Nem, de te vagy a legjobb barátom öccse és úgy érzem, törődnöm kell veled! Érted mire gondolok ugye? - én bólintottam egyet, majd miután megköszöntem, kiválasztottam egy fehér kisebb méretű laptopot. Nem hiszem, hogy túl sokat fogom használni, mert sosem volt rá szükségem. Amikor szórakozni akartam, kimentem focizni, vagy találkoztam a barátaimmal. Vettünk még néhány ruhát főként melegítőket, más ruhára nem igen lesz szükségem. Folytattuk tovább a vásárlást, mikor megszólalt Hikari mobilja.
- Yuto? - szólt bele a telefonba, az én szemeim pedig felcsillantak. Ezt észrevette és kihangosította a telefont.
- Szia Yuto! - köszöntem neki.
- Ryosuke, épp veled akartam beszélni. Ha nem bánod, ma benézek hozzád.
- Gyere csak nyugodtan, de csak délután leszek a kórházban, mert vásárolni vagyunk.
- Rendben, akkor délután benézek. Vigyázz magadra! - ezzel kinyomta a telefont, mi pedig folytattuk tovább a vásárlást. Úgy döntöttem, hogy meglepem valamivel Hikari - t, ehhez pedig a fiúk segítségét kértem. Végül egy fehér alapon, fekete csíkos ruhát választottunk neki.
- Ti meg, hogy kerültök ide? - kérdezte tőlünk, mikor meglátott minket a női részlegen, ugyanis korábban azt mondtuk neki, hogy a sportszerboltba megyünk.
- Csak ajándékot vettem  a barátnőmnek! - nyújtottam át neki a szatyrot.
- Ezt igazán nem kellett volna! - elmosolyodott és belenézett.
- Próbáld fel Hikari Chan! - noszogatta Chinen, ő pedig bement az egyik öltözőbe. Mikor kijött mindhárman szájtátva néztük őt. A ruha tökéletesen kiemelte az alakját és épp annyit takart, amennyit kellett.
- Gyönyörű a ruha Ryosuke! - futott oda hozzám és nyomott egy puszit, az arcomra. A vásárlás végeztével elmentünk ebédelni, utána pedig a kórház felé vettük az irányt.
- Köszönöm, hogy elhoztatok engem is! - mosolygott Chinen és magához szorította a neki vásárolt plüssnyulat. Miután megérkeztünk a csomagokkal a szobámba mentünk.
- Ryosuke végre itt vagy!
- Yuto, te meg mit csinálsz itt?
- Azt mondtad, hogy délután jöjjek és már elmúlt dél! - az órájára mutatott, majd a szemei megakadtak, a Chinen - Inoo pároson.
- Ő itt Chinen, a szomszéd szobából, Inoo Chan, pedig Yuya egyik barátja.
- Milyen kis aranyos! - guggolt le Chinen elé, aki még mindig a plüssnyulat szorongatta és olyan szemeket meresztett a barátomra, mint egy újszülött könyökkutya.
- Sokan mondják ezt, de én nem hiszem el!
- Pedig olyan arcod van, mint egy kiskutyának és még nyuszi is van a kezedben.
- Yuto, Chinen már 17 éves!
- Komolyan? Én azt hittem, csak 14 vagy. Úgy tűnik, hogy én is tévedhetek.
- Menjünk inkább be, különben ránk fognak szólni! - nevettem el magam, majd mindannyian bementünk. Először a megvásárolt dolgokat pakoltuk ki és csak azután kezdtünk el beszélgetni. Inoo Chan elmesélte, hogy fiatalabbik bátyám Daiki és az edzőm Yabu Sensei is az ötös baráti társaságot erősítették. Ez eléggé meglepett, mert Daiki - t nem egy lökött idiótának ismertem meg. Beszéltünk arról is, hogy mikor lesz a csapat következő meccse, mert szeretnék elmenni rá. Az idő gyorsan telt és mire észrevettük, már este lett. Inoo Chan és Yuto hazamentek, Chinen pedig a szobájába ment lefeküdni. Én Hikari - val maradtam, mert anyának korán be kell mennie dolgozni.
- Hikari, hoznál nekem forró csokit?
- Persze mindjárt visszajövök! - igyekeztem kényelembe helyeznem magamat, hogy könnyebb legyen az alvás. Eléggé rosszul éreztem magam és a fejem is elkezdett lüktetni. Igyekeztem nem foglalkozni vele, hisz biztos csak a kimerültség miatt keletkezett. Ám a lüktetés egyre inkább erősödött, ehhez a szapora szívverés is hozzá társult. Olyan érzés volt, mintha valaki el akarta volna szívni előlem az összes levegőt, miközben egy időzített bomba ketyegett a fejemben. Igyekeztem elérni a nővérhívót, de minden erőfeszítésem hiábavaló volt. Végül mégis csak sikerült benyomni a szerkentyűt. A halántékomra helyeztem a kezemet és összekuporodtam az ágyon.
- Yamada Kun! - szaladt be Kuroda Sensei, de én egyáltalán nem figyeltem rá.
- Állítsák le, állítsák le! - ismételgettem magamban, miközben előre - hátra hintáztattam magamat. Erre már Hikari is megjelent.
- Ryosuke nyugodj meg! - igyekezett lefogni a kezemet, a nővérek pedig a lábamat, de én vadul kapálóztam és igyekeztem mindenkit távol tartani magamtól. Kapkodva vettem a levegőt és a testem elérte a fájdalom küszöbét. Kívülről úgy nézhettem ki, mint aki most vesztette el a józan eszét.
- Ryosuke, figyelj, milyen nap van ma? - kérdezte tőlem Hikari-
- Nem tudom, nem tudom! - rázogattam a fejem és kibuggyantak a könnyeim.
- Akkor, mit csináltunk ma délelőtt?
- Azt hiszem, vásárolni voltunk és vettem neked valamit, de nem emlékszem rá mi volt az! - Hikari gyengéden simogatta az arcomat, de én egyáltalán nem nyugodtam meg.
- Pánik rohama van! - motyogta az egyik nővérnek Kuroda Sensei, de én tökéletesen hallottam.
- Ez rosszat jelent igaz? - kapkodtam a levegőt továbbra is.
- Hunyd le a szemed Yamada Kun! - én ezt meg is tettem, a doktor pedig egy tűt nyomott bele az oldalamba. A szívverésem kezdett lelassulni és már kezdtem egyre normálisabban venni a levegőt.
- Mit adott be nekem?
- Csak nyugtatót kaptál! A fejfájásod miatt bepánikoltál, a szapora légzés ennek az eredménye. Most már jobban leszel, ne aggódj!
- Köszönöm doktor úr! - Kuroda Sensei és a nővérek elhagyták a termet, mi pedig ismét kettesben maradtunk.
- Megégetted a kezedet! - néztem rá Hikari jobb kezére, ami fel volt hólyagosodva.
- Ez csak semmiség, ne aggódj miatta!
- Mesélsz nekem, mielőtt elalszom? Talán így kevésbe fogok félni attól, hogy nem fogok felébredni! - erre gyengéden átölelt és a fejemet kezdte el simogatni.
- Mi lenne, ha a pillangóról mesélnék, aki elvesztette a színeit? - ezt a mesét mindig az anyukám mesélte nekem, mikor beteg voltam. A történet egy pillangóról szól, aki beteg lett és a színei kifakultak. A szülei elvitték őt a gyógyító fához, ahol a sok kis bogár visszafestette a színeit. Jólesett hallani ezt a mesét Hikari szájából hallani, így az elalvás sem volt, már annyira félelmetes.

2017. február 21., kedd

5.rész

A három nap gyorsan eltelt. Chinen és én a kórház legtöbb helyét bebarangoltuk, illetve a fiú mesélt nekem, a kórházi életről. A három nap letelte után, hazamehettem. Ma volt az utolsó nap, amit az iskolában töltöttem, ugyanis a továbbiakban magántanuló leszek. Én hoztam meg ezt a döntést, mert nem akartam az osztály terhére lenni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogok majd napi szinten beszélni velük, természetesen a kapcsolatot továbbra is tartani fogjuk. Szokásosan Hikari - val együtt mentem iskolába.
- Sajnálom, hogy nem fogsz többet bejárni Ryosuke!
- Én is sajnálom, de nem hiszem, hogy jót tenne nekem a folyamatos bejárás. De ne aggódj, mert mindennap fogunk majd találkozni! - magam felé fordítottam az arcát és megcsókoltam. Egy kicsit sajnáltam, hogy többet nem megyünk majd együtt iskolába, ahogy eddig tettük. Miután megérkeztünk, bementünk a terembe, ami kongott az ürességtől. Nagyon furcsálltam, ugyanis alig pár perc maradt a csengetésig.
- Meglepetés! - ugrottak elő a többiek a padok és a szekrény megül, a szekrényen pedig észrevettem, egy gyógyulj meg feliratot. Szóval erre készültek.
- Ryosuke, mivel ez az utolsó napod itt, ezért szerettünk volna meglepni téged. Sajnáljuk, hogy elmész, de remélem, tudod, hogy ránk mindig számíthatsz! - Yuto előlépett, majd a kezembe nyomott egy dobozt, jól becsomagolva.
- Ez meg micsoda?
- Ajándék neked. Gyorsan bontsd ki! - noszogatott Ryu, mire én kinyitottam az ajándékot. A dobozban egy focilabda volt, amit a csapat, valamint Yabu Sensei is aláírt.
- Köszönöm mindenkinek! Ígérjétek meg nekem, hogy továbbra is keményen fogtok játszani, mert látni fogom a meccseiteket!
- Na, jó gyerekek kezdjük el az órát! - csapta össze a tenyerét Sakurai Sensei, mi pedig elfoglaltuk a helyünket. Most őszintén bevallom, hogy nagyon kifárasztott az iskola. Csoda, hogy nem aludtam el az órákon.
- Ryosuke jól érzed magad? Falfehér az arcod! -  kérdezte Yuto, én pedig elhaló hangon válaszoltam.
- Csak kicsit kifárasztott a suli, de jól vagyok!
- Yuto hagyd békén Ryo Chan - t. Nem látod, hogy nem érzi jól magát? - lépett oda Suzuka Chan, aki Yuto barátnője volt. 
- Ne aggódj Suzuka Chan, csak megkérdezte, hogy vagyok! Azt hiszem, én most hazamegyek. Ma délután folytatják a kezelést és kicsit pihennem is kell.
- Vigyázz magadra Ryosuke és ne felejts el felhívni minket! - én bólintottam egyet, majd elindultam az iskola kapuja felé.
- Ryosuke várj meg! - kiabált Hikari és utánam szaladt.
- Maradj csak a többiekkel, én majd hazamegyek egyedül!
- Nem hagyhatlak csak úgy itt! Segítek hazamenni! - az egyik kezemet átdobta a vállán, majd hagyta, hogy rátámaszkodva menjek tovább. Ez egészen jól esett és hamarabb is értem haza, mintha egyedül kellett volna, menjek. Miután megérkeztünk, anya már várt minket.
- Hikari Chan, köszönöm, hogy hazakísérted a fiamat.
- Ugyan már, ez csak természetes! Anyuka, szeretném én elkísérni Ryosuke - t a kezelésre!
- Rendben van. Ryosuke, Kuroda Sensei felhívott és elmondta nekem, hogy egy hónapra be kell feküdnöd a kórházba, szóval összekészítettem a dolgaidat. Daiki majd elvisz titeket a kórházba!
- Miért ilyen hamar anya? Hiszen arról, volt szó, hogy csak akkor kell, bemenjek mikor a tünetek elkezdődnek.
- Ezt majd a doktor úr elmagyarázza kisfiam! - láttam, hogy a könnyeivel küszködött, én pedig a vállára borultam.
- Ne aggódj, haza fogok jönni! - suttogtam a fülébe, majd nyomtam egy puszit a homlokára. Hikari elvette a bőröndömet és a kocsihoz mentünk, ahol már Daiki várt minket. Beültünk a kocsiba és elindultunk. Út közben nagyon elálmosodtam és gyengének éreztem magam. Hikari ölébe hajtottam a fejemet és igyekeztem pihenni. Miután megérkeztünk, Daiki segített nekem, amíg elértünk a kórteremig, ahol eddig is voltam.
- Yama Chan! - egy ismerős hangot hallottam meg. Mikor megláttam Chinen - t, egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. A fiú odaszökdécselt hozzám.
- Szia Chinen Kun! Látom, hogy boldog vagy!
- Igen, mikor hallottam, hogy visszajössz, egy kicsit megörültem. Bár azt sajnálom, hogy abba kellett hagynod az iskolát, biztos nem lehetett könnyű! - mikor Chinen meglátta Hikari - t, a szemei csillogni kezdtek.
- Ő a barátnőm Hikari, Daiki - t pedig már ismered!
- Hikari Chan, Yama Chan sokat mesélt rólad és tényleg olyan szép vagy mint említette.
- Milyen kis aranyos! - csipkedte meg Hikari Chinen arcát, én pedig elmosolyodtam. Daiki és Hikari segítettek bemenni a szobába, én pedig elterültem az ágyon. Muszáj volt egy kicsit pihennem. Megkértem őket, hogy adjanak egy órácskát, amíg egy kicsit alszok, mert a szemeim már kezdtek lecsukódni. Az egy óra, másfél órává nőtte ki magát, de legalább nem voltam már fáradt. Úgy döntöttem, hogy kimegyek egyet sétálni, még a kezelés kezdete előtt.
- Yama Chan, azt hiszem szükséged lesz esernyőre! - jelent meg Chinen, a kezében pedig egy esernyő volt.
- Hol van a bátyám és Hikari?
- Nem rég mentek el. Az idősebb bátyád fog majd bejönni hozzád és Hikari Chan azt mondta, hogy éjszakára ő is bejön.
- Nincs kedved kijönni, beszélgetni? - ő mosolyogva bólintott egyet és felmentünk a tetőtérre, az eső pedig valóban esett. Mindketten aláálltunk, én pedig szomorúan tekintettem a távolba.
- Mi a baj Yama Chan?
- Félek attól, hogy mi vár rám! Bár tisztában vagyok a mellékhatásokkal, de nem tudom elfojtani, hogy mennyire aggaszt ez az egész.
- Ez teljesen érthető, de aggódj, mert úgyis minden jobb lesz. Mázlista vagy, hogy ilyen családod van! Nagyon tetszik, hogy ennyire összetartotok.
- Néha kicsit idegesítőek tudnak lenni! Viszont tényleg törődnek velem. Nem is tudnám, mihez kezdenék nélkülük! - a rövid kis beszélgetésünk után, visszamentünk a szobába, ahol azonban meglepetés fogadott. Két fiú ült az ágyamon. Mindketten Yuya - val egyidősek lehettek.
- Ti meg kik vagytok? - kérdeztem, Chinen pedig csak cukin mosolygott mellettem. Gondolom sejti, hogy kik lehetnek az idegen alakok.
- Inoo Kei vagyok, ő meg Yaotome Hikaru és azért vagyunk itt, hogy szórakoztathassunk téged! - vigyorogtak mind ketten.
- Hikaru és Inoo Chan itt dolgozik! Az a feladatuk, hogy az osztályon fekvő gyerekeket szórakoztassák! - súgta a fülembe Chinen, mire leesett miért vannak itt.
- Nem hiszem, hogy néhány vicctől jobb kedvem lenne! - vakartam meg a tarkómat, mire Hikaru felhorkantott.
- Nem humoristák vagyunk! Készülj fel Yamada Chan, mert olyan dolgokat mutatunk neked, amiktől az agyad is el fogod dobni! - na, ez már jobban tetszett nekem.
- Miféle dolgokat?
- Jártál már hullaházban? - kérdezte mosolyogva Inoo Chan, mire én hevesen megráztam a fejemet. Ha tényleg ilyen dolgokat akarnak megmutatni nekem, akkor részemről rendben van! Hikaru közelebb lépett hozzám és megpaskolta a vállamat. Na Yuya ekkor lépett be a szobába és szó szerint felemelte a földről Hikaru - t.
- Mit művelsz az öcsémmel? Hikka? - erre az ideges ábrázata eltűnt és széles mosolyra húzódott a szája.
- Yuyan! - kiáltott fel Hikaru, majd miután sikeresen földet ért, barátian megölelték egymást. Inoo Chan is csatlakozott, én pedig kapkodtam a tekintetemet a három srác között.
- Yuyan, miért nem mondtad, hogy a te kis öcsikédet kell majd felvidítanunk?
- Nem vagyok kicsi! 165 cm vagyok, ha tudni akarod! - horkantam fel, mire mind a négyen elnevették magukat.
- Srácok, jó titeket újra látni. Kei mi van veled meg Momo - Chan - nal? Még mindig együtt vagytok?
- Igen. Ő már akarja az összeköltözést, de én rászóltam, hogy "lazíts kislány, van még időnk"!
- Yuyan lemerném fogadni, hogy te még egyedül tengeted a napjaidat! - csapott a bátyám vállára Hikaru.
- Tudod, még nem jött el a megfelelő nő! Én meg amúgy sem futok senki után!
- Nem szeretném elrontani a hangulatot, de Yuyan honnan ismered őket? - mutattam a Hikaru - Inoo párosra.
- Középiskolai osztálytársak és barátok! Már érettségi óta nem is beszéltünk személyesen.
- Hallottam tanár lett belőled! Én mindig azt hittem, hogy te leszel Japán első számú munkakerülője! - Inoo Chan felnevetett és a hangulat kezdett feloldódni. Igazán jó fejek voltak a fiúk és legalább a bátyámnak is több oka lesz majd meglátogatni engem. A nap innentől kezdve egész gyorsan telt. Este jött a nővér, hogy beadja nekem a gyógyszert.
- Ápoló néni, a többi kezelés is így fog fájni, mint most? - kérdeztem kiskutya szemeket meresztve, a Yuya - val közel egyidős nőre. Igen tényleg fájt, ahogyan abba a katéterbe belenyomták a gyógyszert.
- Yamada Kun, elárulok neked valamit. Te vagy az első olyan betegem, aki mosolyogva és nevetve végigcsinálta az eddigi kezelését. Ha ezt továbbra is folytatod, akkor lassan te is kezded elhinni, hogy ki fogod bírni. Ha a tested hozzászokik ehhez, akkor nem fog fájni!
- Megígéri nekem?
- Igen Yamada Kun, most pedig megyek, mert a szomszéd szobában már várnak! - elmosolyodott, de én még egy pillanatra szóval tartottam.
- A bátyámnak jelenleg nincs senkije, ha esetleg érdekelné!
- Ha a te bátyád, az a szőkés barna hajú és jóképű férfi, aki ma itt járt, azt hiszem meggondolom! - ennyit mondott, miután kisétált a szobámból. Na így kell játszani a kerítőt! Kilenc óra körül Hikari is megérkezett. Azt mondta nem akar magamra hagyni, ezért egész éjszaka itt lesz mellettem. Így egy kicsit változtattam a helyzetemen. Előre csúsztam az ágyban, Hikari pedig mögém ült.
- Hikari, akkor is szeretni fogsz, ha sápadt leszek, nem tudok majd rendesen járni és hajam se lesz már? - erre Hikari maga felé fordította az arcomat.
- Ryosuke, nem a külsőd miatt szerettem beléd ezt jobb, ha megjegyzed! Azért lettem beléd szerelmes, mert kedves vagy, romantikus és mindig ott voltál mellettem! Ezek után csodálkoztam volna, ha nem szeretek beléd. Hajjal, vagy anélkül, nekem mindig a legjóképűbb pasi leszel a világon! - bár nem kenyerem a sírás, de ez mégis meghatott. A szám elkezdett remegni, hozzábújtam, hogy ne vegye észre a könnyes szemeimet.
- Nagyon szeretlek Hikari!
- Én is szeretlek Ryosuke, de most már aludnod kellene! - én bólintottam egyet, majd Hikari mellkasára dőltem és úgy aludtunk el mindketten.

2017. február 20., hétfő

4.rész

A mai napom eléggé húzósra sikeredett. Mivel a műtétet altatásban végzik, ezért a reggelit passzolnom kellett. Az anyám halálra idegeskedte magát, mert most először kerülök huzamosabb időre kórházba. Az elmúlt néhány napban a köztünk lévő feszültség minimálisra csökkent, szerencsére sikerült kompromisszumot kötnünk, vagyis elmehetek az edzésekre, de játszani nem játszhatok. Mondjuk ez is több mint a semmi. A többieknek is muszáj volt elmondanom a dolgot, érthető módon rendesen ki is borultak. Megígértettem velük, hogy továbbra is ugyanolyan jól játszanak majd, mint eddig. A műtétre az anyámon kívül legnagyobb meglepetésemre Yuya is elkísért, állítása szerint azért, hogy megakadályozza anyánk kiborulását. Összepakoltunk néhány ruhát a három napra, ameddig a kórházban kell, maradjak és elindultunk.
- Ryo kicsit sem félsz? - kérdezte a bátyám, mire én megráztam a fejemet.
- Mitől kellene félnem Yuyan? A doki azt mondta, hogy csak egy rutin műtét lesz. Különben is Dai megígérte, hogy új labdát kapok, ha nem parázok be a műtéttől!
- Az a kis hülye mindent megígér neked, csak ne kelljen hallgatnia a nyafogásodat!
- Nem is szoktam nyafogni! Igazam van ugye mama?
- Nem mondanám, hogy nem szoktál hisztizni, ha valamit nem kapsz meg!
- Ez nem ér, ketten vagytok egy ellen! Ez minimum sárga lap! - nevettem el magamat, mire ők bosszúsan megrázták a fejüket. Hiába, ők nem értenek a focihoz. Miután megérkeztünk, egyenesen az onkológiai osztályra mentünk. A nővér azt mondta, hogy rendezkedjek el a szobámban, mert pontban  - délben kezdődik a műtét. Én megkértem anyáékat, hogy a műtétig hagyják, hogy kicsit átgondolhassam, hogy innen hogyan tovább. Szerencsére megértették, hogy egyedül akarok lenni és inkább elmentek addig bedobni valami reggelit. Én kipakoltam a ruhákat és igyekeztem kényelembe helyezni magamat, nem sok sikerrel. Nagyon ideges voltam, kicsit féltem is, noha Kuroda Sensei biztosított arról, hogy nem lesz semmiféle gond. Szívesen felhívtam volna a fiúkat, vagy Hikari - t, de tudtam, hogy iskola idő van, és nem lesznek elérhetőek. Igazság szerint nagy szükségem volt, egy velem egykorú srácra, hogy ne unatkozzak itt ennyire. Erre, mintha valami csoda történt volna, az ajtóból két nagy barna szem kukucskált be.
- Te miért nem jössz be? - kérdeztem tőle összehúzott szemekkel.
- Mert féltem, hogy zavarni foglak téged! - a hangja igazán magas volt, ami a fiúknál kicsit furcsa, de ugyanakkor nagyon aranyos is volt.
- Ne álldogálj ott, inkább gyere be! - invitáltam be, mivel láttam, hogy kissé ijedt ábrázattal figyelt engem. A srác úgy egy fél fejjel lehetett nálam alacsonyabb és mivel én sem vagyok kifejezetten magas, elég viccesen festett. Ha most azonnal megkérdezték volna tőlem, hogy hány évesnek tippelem a fiút, rögtön tizennégyet mondtam volna.
- Chinen Yuri vagyok, a szomszéd szobából és nagyon unatkoztam, ezért mikor megtudtam, hogy egy velem egykorú fiú jön az osztályra, akkor nagyon megörültem.
- Yamada Ryosuke vagyok! Chinen Kun, neked is rákod van, mint nekem?
- Nem, nekem a szívemmel vannak gondok. Nem úgy működik, mint kellene!
- Akkor miért vagy az onkológiai osztályon?
- Azért, mert Kuroda Sensei betege vagyok. A gyerekosztályon, csak nálam jóval fiatalabbak vannak, akik szeretnek együtt játszani, de engem mindig kihagytak belőle! - láttam, hogy elszomorodik, erre én előkerestem a táskámból a kabalámat, ami igazából egy maci, amit még a szüleimtől kaptam az ötödik születésnapomra és felé nyújtottam.
- Szeretnél a barátom lenni? - mosolyodtam el és a kezébe nyomtam a macit.
- Komolyan? Az nagyon jó lenne, legalább nem lennék egyedül. Yamada Kun, te meddig maradsz a kórházban?
- Hát három napig, de mikor erősödnek a mellékhatások, akkor be fogok költözni a kórházba, szóval ne aggódj Chinen Kun, nem leszel egyedül!
- Ezt jó hallani. Tudod a szüleim meghaltak egy éve és azóta egyedül vagyok a kórházban. Addig legalább ott voltak ők nekem.
- Sajnálom, hogy ezt szóba kellett hoznod! - odaléptem hozzá, majd kicsit összeborzoltam a haját.
- Nem félsz, Yamada Kun?
- Egy kicsit. Kuroda Sensei hiába próbált megnyugtatni, nem nagyon sikerült neki! - odaléptem az ablakhoz és onnan bámultam kifelé.
- Megértelek téged, én is nagyon féltem a műtétektől, de aztán arra gondoltam, hogy nincs veszíteni valóm és cserébe az állapotom is jobb lesz tőle. De ettől még a legnagyobb vágyam úgyse fog teljesülni!
- Mi lenne az?
- Szeretnék egyszer tornász lenni, de a szívem nem bírná ki! Rossz érzés, hogy nem valósíthatom meg az álmomat.
- Viszont nem is állsz fél lábbal a koporsóban!
- Ne gondolj ilyenekre! Az a lényeg, hogy te el hidd, hogy megfogsz gyógyulni! - elég rendesen elbeszéltük az időt. Meséltem neki az iskoláról, a barátaimról és Hikari - ról,  meg úgy általánosságban mindenről. Jó volt végre beszélgetni valakivel, aki megérti a helyzetemet. Ő nem járt soha középiskolába, mert az állapota nem engedhette meg neki, ezért barátai se nagyon lettek. Hát, akkor az én személyemben megtalálta az első barátját. Úgy elrepült az idő, hogy csak arra eszméltem fel, hogy a nővér szólt, hogy itt az idő.
- Yamada Kun, én, itt megvárlak téged! - ült le az ágyamra Chinen, én pedig mosolyogva bólintottam egyet. Addigra már anyám és Yuya is megérkeztek. Elköszöntem tőlük is és saját lábaimon mentem be a műtőbe.
- Yamada Kun készen állsz? - kérdezte Kuroda Sensei, én pedig bólintottam egyet és felfeküdtem az asztalra. Annyit még éreztem, hogy a nővér altatót fecskendezett belém, aztán lecsukódtak a szemeim. Nem tudom pontosan meddig voltam altatásban, de mikor kinyitottam a szemem, az anyám és Chinen mellett Daiki is ott volt.
- Nézd csak mit hoztam neked öcsi! - elmosolyodott és felmutatta a kezében lévő focilabdát.
- Köszi, bátyó, de nem hiszem, hogy egy darabig használni fogom! Chinen Kun, te komolyan itt maradtál a szobámban?
- Igen! Hiszen megígértem, hogy itt megvárlak nem? Elvégre ezt csinálják a barátok. Az anyukáddal is beszélgettem! - képzelem miket mesélt rólam az anyám. Remélem Chinen nem fog majd idiótának találni. Igazából nem volt olyan rossz a nap, mint képzeltem volna. Bár elég fura volt megszoknom, hogy valami van a testemben, de azt hiszem ezt meg fogom szokni. Egyébként is, legalább szereztem egy új barátot, aki mellett biztosan nem fogok majd unatkozni, a kórházban töltött napokon.

2017. február 19., vasárnap

3.rész

Ma volt az első kezelésem időpontja. Reggel jó korán felkeltem, ugyanis nem akartam, hogy az anyám elkísérjen. Először az volt a tervem, hogy egyedül megyek el, de nem akartam, hogy aggódjanak értem, így végül Yuya - t kértem meg, hogy kísérjen el. Ha Daiki nem lenne olyan aggódós, mint az anyánk, akkor őt kértem volna meg. A kapcsolatom Yuya - val nem tökéletes, ő igyekszik játszani az érett felnőttet, ezért nem töltünk túl sok időt együtt. A gyomrom görcsben volt ezért a reggelit, inkább kihagytam. Egyelőre senki nem tud még a betegségemről, egyedül Sakurai Sensei tud a dologról.
- Yuyan én nagyon félek! - vallottam be, mikor már a kocsiban ültünk, úton a kórház felé.
- Ryo ide figyelj, te egy Yamada vagy! A Yamada család tagjai erősek és igazi harcosok, szóval nem ajánlom neked, hogy feladd, különben lekeverek  neked egyet! - eleresztett egy mosolyt és összeborzolta a hajamat. Talán ez az első alkalom, hogy igazán közel kerültünk egymáshoz,
- Mi lesz, ha nem sikerül a kezelés? Akkor szerinted el fognak majd felejteni az emberek?
- Ne mondogass már ilyeneket! Egy sportoló, mint te ki fogja bírni! - miután megérkeztünk, egyenesen az onkológiai osztályra mentünk. Kuroda Sensei már csak ránk várt.
- Yamada Kun, örülök, hogy megérkeztél! Azt gondoltam édesanyád fog elkísérni.
- Nem szerettem volna, hogy többet aggódjon a kelleténél, ezért kísért el a bátyám!
- Tisztában vagy, a kezelés mellékhatásaival, vagy esetleg jobb lenne, ha én magyaráznám el?
- Tudom, hogy mi fog történni! Maguk gyógyszerrel fogják mérgezni a testemet, ami azzal jár, hogy az izmaim gyengék lesznek, sápadt leszek és hajam sem lesz, szóval azt hiszem, mindent tudok.
- Ne hidd azt, hogy a kemoterápia méreg! Ez fogja majd megölni a rákot! A mai kezelés után haza is mehetsz!
- Én azt gondoltam, hogy bent kell maradjak!
- Amíg nem kezdődnek el a mellékhatások, addig nincs szükséged arra, hogy a kórházban legyél! Viszont van valami, amit fel tudok ajánlani!
- Mi lenne az doktor? - válaszolt helyettem Yuya.
- Van egy műtéti eljárás, aminek során, egy katétert ültetünk a válladba, ami összeköttetésben áll a vénáddal. Ennek köszönhetően, nem kell a kezedbe adnunk a gyógyszert és a vér levétele is könnyebben fog menni.
- Rendben van, vállalom azt a műtétet! Mikor lenne esedékes?
- A hét végén. Nos, akkor kezdjük el a kezelést! - Kuroda Sensei összecsapta a tenyerét, majd egy üres kórterembe vezetett. Én befeküdtem az ágyba, majd jött egy nővér, aki beadta az infúziót, abba pedig belenyomta a gyógyszert. Én ott maradtam a bátyám társaságában, aki igyekezett higgadt maradni, de azért egy kicsit látszott rajta, hogy rosszul esik neki, hogy így kell engem látnia.
- Jól vagyok, látod! - az arcomra mutattam és igyekeztem mosolyogni.
- Akkor miért könnyes a szemed? Ryo nem kell megjátszanod magad! Azt hiszed, hogy nem vettem észre, milyen nehezen egyeztél bele abba a műtétbe:
- Utálom, hogy igazad van! De ha nem próbálok meg mosolyogni, akkor egész nap csak siránkoznék a helyzetemen.
- Na és, hogy álltok Hikari Chan - nal?
- Hát tegnap összejöttünk! Szóval még egy okom van arra, hogy megnyerjem a mérkőzést.
- Nos, akkor adj bele mindent! - az idő nagyon lassan akart telni. Yuya fél órán belül bealudt, én pedig azzal ütöttem el az időmet, hogy figyeltem, hogyan csöpög le az infúzió. Egyik csepp a másik után. Oké, tudom, hogy ez unalmas dolog, de valamit mégis csak csinálnom kellett. Úgy egy óra múlva, anyám rontott be a kórterembe.
- Ryosuke, mégis mit képzeltél? Képes voltál nélkülem eljönni ide?
- Anya látod, hogy semmi baja! Azért, jöttél ide, hogy ordibálj? - kelt a védelmemre Yuya, én pedig magamban hálát adtam azért, hogy ő kísért el.
- Sajnálom! Hogy érzed magad Ryosuke?
- A körülményekhez képest jól! Anya én elvállaltam egy műtétet, hogy a kezelések könnyebbek lehessenek.
- Értettem. Ez a te döntésed, ha szerinted ez segíteni fog, akkor részemről rendben. Úgy egy újabb óra múlva, a gyógyszer lecsöpögött és elhagyhattam a kórházat. Kuroda Sensei előtte tájékoztatott, hogy mindenképp pihennem kell. Nekem viszont mások voltak a terveim, mert mindenképpen részt akartam venni, a mai edzésen. Miután hazaérkeztünk, anya egész végig úgy bánt velem, mintha rosszul lettem volna.
- Anya elég lesz! - szóltam rá, mikor már a lépcsőn se engedte, hogy egyedül menjek fel.
- Ryosuke, hiszen beteg vagy!
- Ahogy látod, még nem vagyok rosszul, szóval kérlek, ne kezelj úgy, mint egy ötévest, aki nem tud magától elintézni semmit sem!
- Én csak aggódom érted Ryosuke!
- Ezt tudom és köszönöm is, de még meg tudom csinálni a dolgokat egyedül is!
- Akkor, én nem zavarlak téged, csak pihenj nyugodtan! - erre egyedül hagyott engem a szobámban. Nagyon unalmas volt, csak feküdni és nem csinálni semmit. Ezért is volt megkönnyebbülés, mikor megjelent Hikari.
- Ryosuke, hogy érzed magad? Tudom, hogy ma volt a kezelésed.
- Nagyon jól vagyok! Úgy terveztem, hogy elmegyek a mai edzésre. Nincs kedved velem jönni?
- Szabad?
- Persze, a doktor nem mondta, hogy nem mehetek el otthonról, szóval menjünk el! - miután megbizonyosodtam arról, hogy az anyám, már elment dolgozni, el is mentünk az iskola focipályájához. A többiek, már ott voltak és melegítettek be.
- Helló mindenkinek! - Hikari - val kézen fogva mentünk a többiekhez.
- Ryosuke hol voltál? Már azt hittük történt valami! - Yuto barátian megpaskolta a vállamat, én pedig elkezdtem összerakni, egy frappáns választ, hogy eloszlassam a kételyeket.
- Csak rosszul éreztem magamat, de kiderül, hogy elrontottam a gyomromat! Szóval mikor kezdhetjük a játékot?
- Yamada Kun, biztos, hogy menni fog? - kérdezte Yabu Sensei, én pedig bólintottam egyet.
- Természetesen. Edző, higgye el meg fogom tudni csinálni! - szerencsére melegítőben voltam, így nem jelentett gondot, hogy beálljak én is. Kicsit féltem attól, hogy a többiek előtt rosszul leszek, de fűtött, az adrenalin. Yabu Sensei, a kapuba állított be, amit mindig is utáltam. Jobban szerettem, ha mozoghatok is, így vezessem le, a feszültséget. Szerencsére minden rendben ment és baj nélkül letudtam az edzést.
- Ryosuke, nincs kedved velünk jönni? Elmegyünk megünnepelni, hogy lassan itt a félév! - ajánlotta fel Yuto, én pedig nem hagyhattam ki a lehetőséget. Összeszedtük a holminkat és elindult a közeli bárba. Mivel még nem vagyunk nagykorúak, ezért nem alkoholt ittunk, hanem csak szimplán narancslevet. A hangulat fergeteges volt és nagyon jól éreztem magamat.
- Ryo, akkor te meg Hikari együtt vagytok? - kérdezte tőlem Ryu, mire én mosolyogva bólogattam.
- Igen, ez már hivatalos. Szerencsére igent mondott nekem! - Hikari szemébe néztem, aki csak zavartan mosolygott. Az idő hamar elszaladt, nekem pedig haza kellett mennem, hogy anyám ne sejtsen meg semmit sem. Hikari szerencsére elkísért engem.
- Szuper volt, ez a nap nem?
- Igen, de azt nem mondhatnám, hogy nem volt unalmas a kórházban! De annak örülök, hogy te itt vagy mellettem! - nyomtam egy csókot a szájára, de miután elhúzódtam tőle, a fejem elkezdett lüktetni. Próbáltam nem odafigyelni rá, de aztán, a látásom is kezdett elhomályosodni.
- Ryosuke minden rendben? - kérdezte Hikari, én pedig megráztam a fejemet.
- Nem érzem jól magam! - a testem elnehezedett és beállt nálam, a teljes képszakadás. Otthon a szobámban tértem magamhoz, ahol az anyám dühös ábrázata fogadott.
- Elárulnád, hogy miért jöttél el otthonról, mikor az orvos világosan elmondta, hogy pihenned kell? Szegény Hikari Chan sírva hívott fel, amikor elájultál az úton.
- Csak szerettem volna egy kicsit szórakozni, talán már azt sem lehet?
- Megtiltom, hogy a kezelések alatt elmenj az edzésekre!
- Nem tilthatod meg! Nincs jogod eldönteni, hogy folytassam e az edzéseket, vagy sem!
- Te még csak egy gyerek vagy, nem értesz te semmit!
- Talán te vagy a beteg? Miért csinálsz úgy, mintha olyan nagyon értenéd, hogy mit érzek? Semmi szükségem rá, hogy ápolgass, mert nem vagyok már gyerek! Most pedig menj ki a szobámból! - a fal felé fordultam, mert ezzel lezártnak tartottam ezt a beszélgetést. Anyám dühösen vonult ki a szobámból, én pedig ököllel beleütöttem a falba. Dühös és szomorú voltam, amiért az anyám elvenné tőlem, az egyetlen dolgot, ami még a betegségem előtt az enyém volt.

2017. február 18., szombat

2.rész

Az ébredést követően, nem is tudtam mi volt rosszabb. A fejem eszeveszett lüktetése, vagy a kórházi fertőtlenítőszag? Abban az egyben teljesen biztos voltam, hogy még egyszer nem akarok ide kerülni. Az anyám az ágyam szélére borulva aludta az igazak álmát, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni őt. Szegény biztos halálra aggódta  magát miattam. Óvatosan kikászálódtam az ágyból és kimentem a folyosóra. Muszáj volt felhívnom Hikari - t, hiszen ha valakinek, neki joga volt tudni mi történt velem.
- Ryosuke mi történt? - kérdezte miután felvette a telefont.
- Hikari ne ijedj meg, de épp kórházban vagyok, mert tegnap rosszul lettem!
- De ugye már semmi bajod és jól érzed magad?
- Nyugodj meg, teljesen jól vagyok! Holnap az iskolába is visszamegyek!
- Yamada Kun? - erre a hangra, hirtelen kiesett a telefon a kezemből. Hátrafordultam és szembe találtam magamat, egy 40 év körüli férfival, akin orvosi köpeny volt.
- Igen én vagyok az! Na és maga kicsoda?
- Kuroda Masami vagyok, az orvosod!
- Minek nekem orvos? Hiszen semmi bajom! Úgysem maradok itt tovább, mint kellene! - kissé ideges lettem. Semmi szükségem orvosra, ugyanis kiváló egészségnek örvendek.
- Akkor úgy mondom, hogy én leszek az, aki elvégzi rajtad a vizsgálatot.
- Miféle vizsgálatot?
- MRI - t fogunk készíteni, amiben azt vizsgáljuk majd meg, hogy a rohamod nem okozott e károsodást az agyadban.
- Ha nagyon muszáj, akkor legyen! - sóhajtottam egyet, majd Kuroda Sensei - el együtt mentünk a vizsgálat helyszínére. Bevallom, hogy kissé féltem ettől az egésztől. 
- Yamada Kun, szeretnék neked feltenni néhány kérdést csupán formaságból. Voltak korábban hasonló rohamaid?
- Nem voltak. Ez az első alkalom. Viszont a fejem az utóbbi időben elég sűrűn megfájdult, ha ez számít valamit.
- A családodban előfordult bármilyen neurológia betegség? Gondolok itt, az epilepsziára és a rákra is!
- Soha! Mindenki egészséges és nagyon boldog! Elkezdhetnénk a vizsgálatot végre? Tudja holnap délután randim lesz, és még el kell, készüljek! - Kuroda Sensei bólintott egyet, én pedig felfeküdtem az asztalra, amivel betoltak a gépezet alá. Őszintén be kell vallanom, hogy kicsit se volt jó érzés. Az a vakítófény, kis híján kiégette a retinámat. A vizsgálat befejeztével, az anyám is megjelent. Kuroda Sensei elmagyarázta, hogy holnapra meg is lesznek az eredmények. Remélem, nem akkor akarja közölni, mikor Hikari és én épp a randi közepén vagyunk.
*Másnap*
Mivel ma volt a randim Hikari - val, már kora reggel feltúrtam a szekrényemet, hogy találhassak valami rendes ruhát. Így belegondolva olyan voltam, mint egy hisztis tinilány, de mégiscsak az első randimról volt szó. Végül felkaptam egy fekete inget fekete nadrággal és rájöttem, hogy ez a szett nagyon jól illik a szőkés barna hajamhoz, ami eredetileg fekete, de átfestettem a múlt hónapban. Miután az öltözködéssel elkészültem, belecsúsztattam a zsebembe Hikari ajándékát, ami egy gyűrű volt, amibe belevésettem, a monogramunkat és az örökké szót. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog neki, mert már amióta csak igent mondott a randira, azóta ezért a gyűrűért ugrálok. Ezek után egyenesen a szomszéd házba mentem, ahol Hikari élt a szüleivel. Kicsit na, jó nagyon ideges voltam. Rátettem a kezem a csengőre és benyomtam.
- Ryosuke! - hallottam meg Hikari hangját. Én ott tipegtem az ajtó előtt és nem tudtam levenni róla a szemem. Egy egyszerű fehér ruhában volt, ami mégis tökéletesen állt neki. Smink is alig volt az arcán, olyan volt akár egy igazi angyal.
- Hikari nagyon csinos vagy! - hebegtem és tördelni kezdtem a kezemet.
- Látom ideges vagy! Pedig csak velem randizol, nem valami vad idegennel! - rám mosolygott, majd belém karolt és elindultunk az étterembe.
- Ryosuke biztos, hogy jobban vagy már? Ha nem érzed jól magad, akkor otthon is megejthetjük azt a randit.
- Semmi bajom nincs, ne aggódj miattam! Ma úgyis megtudom az eredményt és akkor meglátod, hogy igazam van! - miután megérkeztünk, bementünk és rendeltünk.
- Milyen furcsa, hogy csak mi ketten vagyunk itt! Se család, se barátok, csak te meg én!
- Hikari őszinte leszek veled: Én ezt egyáltalán nem bánom! - közelebb húzódtam hozzá és már épp ott tartottam, hogy megcsókolom, mikor megszólalt a mobilom. Tökéletes pillanatromboló, mondhatom.
- Nem veszed fel? - én erre előkaptam a mobilt és felvettem.
- Ryosuke haza tudnál jönni? Valami nagyon fontos dolgot kell, megbeszéljünk! - az anyám hangja elhaló volt és lemertem volna fogadni, hogy az előbb még sírt.
- Anya mi történt? - kérdeztem aggódva.
- Csak siess, haza kérlek! - erre fogta és kinyomott. Hát nem mondom, hogy nem pánikoltam be.
- Látom, hogy haza kell menned! - Hikari arcán ott ült a csalódottság.
- Igen, de jössz velem te is! Nem foglak csak így itt hagyni! - megfogtam a kezét, majd fizetés után hazamentünk.
- Megjöttem! - kiabáltam, de válasz nem érkezett. A szüleim és a bátyáim, néma csöndben ültek a kanapén. Az apám igyekezett vigasztalni, a könnyeimmel küszködő anyámat, aki miután meglátott minket rögtön felkelt a kanapéról.
- Gyere Ryosuke ülj le! - én így is tettem, Hikari pedig odaült közvetlenül mellém.
- Na, eláruljátok végre, hogy miért nézz ki mindenki úgy, mintha meghalt volna valaki?
- Fiam, nem is tudom, hogy hol kezdjem! - kezdett bele az apám, de szavak nem nagyon akartak a nyelvére jönni.
- Csak bökjétek ki! Nagyfiú vagyok, el tudom viselni!
- Ryosuke, daganatot találtak az agyadban! A rohamodat is ez okozta! - válaszolt az apám helyett Daiki, mire az arcomra fagyott a mosolyom. Ugye most csak szórakoznak velem? Ez elég rossz poén és egyáltalán nem vicces.
- Hova tettétek a kandi kamerákat?
- Ryosuke fejezd be! - szólt rám Yuya, mire én inkább csendben maradtam. Képtelen voltam ezt épp ésszel felfogni. Fogtam magam és felszaladtam a szobámba, magam után rángatva, a megszeppent és megnémult Hikari - t. Mikor felértünk, becsaptam az ajtót és nekidőlve lecsúsztam a földre.
- Mi lesz így Hikari? - suttogtam és közben igyekeztem letörölni, a szemem sarkában keletkezett könnycseppeket. Nem akartam, hogy Hikari azt higgye, hogy gyenge vagyok.
- Fogalmam sincs Ryosuke! Csak reménykedhetünk abban, hogy nem lesz semmi baj!
- Nem fogom kibírni a kezeléseket!
- Akkor csak gondolj rá úgy, mint egy meccsre!
- Egy meccsre?
- Pontosan. Te vagy a játékos, aki elgyőzi az ellenfelet, vagyis a betegséget és megnyeri a mérkőzést! - ilyen szempontból, még nem is gondoltam rá. Bár akkor ez egy elég sokáig elhúzódó meccs lesz, de én akkor is győzni fogok! Ez egészen addig adott nekem löketet, ameddig el nem jutott az agyamig, hogy addig mi minden fog történni. A sok kórházban töltött nap, az a sok gyógyszer, ami úgy legyengíti majd az izmaimat, hogy járni is alig fogok tudni, a sok mellékhatás és minden. ami ezzel jár. Hiába akarom, hogy én kerüljek ki győztesen, de odáig nehéz lesz eljutnom.
- Én félek Hikari! - szipogtam, mire ő megsimogatta a vállamat.
- Előttem nem kell erősnek látszanod Ryosuke! Ha sírni akarsz, akkor nyugodtan tedd meg. Ilyen helyzetben, néha jobb kiengedni a feszültséget, amit most érzel! - én olyan szorosan öleltem át, ahogyan csak tudtam. Éreztem pár könnycseppet lefolyni az arcomról, de szerencsére nem kezdtem el bőgni. Sietve letöröltem a könnycseppeket az arcomról, majd felálltam a földről.
- Menjünk le oké? - erre ő is felállt és visszamentünk a többiekhez. Az anyám aggódó arccal pillantott rám, mikor meglátta a kissé vöröses szemeimet.
- Ne haragudjatok, amiért itt hagytalak titeket, csak szükségem volt egy kis nyugalomra.
- Mi teljesen megértünk téged Ryosuke! Tudjuk, hogy most nagyon félsz, de hidd el minden rendbe fog jönni! - anya, bárcsak meg tudnál érteni, de nem is sejted, hogy mi játszódik most le bennem!
- Igen tudom. Mikor kezdik el a kezelést?
- A doktor úr szerint, nem várhatunk és már holnap be kellene menned a kórházba!
- Értem. Ha nem bántjátok, mi most befejeznénk a félbe maradt randinkat! - összekulcsoltam a kezemet Hikari kezével és elmentünk, hogy befejezhessük a randit.
- Azt hiszem az étterem már bezárt! - nézett az órájára, mire én elmosolyodtam.
- Ki mondta, hogy odamegyünk? Tudok egy annál sokkal jobb helyet! - az a hely igazság szerint, a téli vásár volt, amit mindketten nagyon szerettünk. Persze nem azzal a szándékkal vittem oda, hogy vásárolgathassunk, az okom egészen más volt. Leültünk az egyik padra, én pedig a zsebemből előhalásztam a dobozt, amiben a gyűrű volt.
- Ez micsoda? - nézett kíváncsian előbb a dobozra, majd rám.
- Ajándék neked! - elvette tőlem a dobozt, majd felnyitotta a tetejét.
- Ez gyönyörű, de nem fogadhatom el! Ez túlságosan nagy ajándék.
- Azért kapod, mert fontos vagy nekem! Különben is, nem fogják visszavenni, a gravírozás miatt.
- Vajon az örökké, tényleg örökké fog tartani?
- Ha mindent beleadunk, akkor igen! Tudod, ezt már régóta meg akartam kérdezni tőled, de eddig még nem mertem: Hikari akarsz velem járni?
- Már azt hittem sosem kérdezed meg! Nem akartam én lépni, mert féltem, hogy te csak barátodként tekintesz rám.
- Már régóta nem csak barátként tekintek rád! - gyengéden megsimogattam az arcát, majd egy kicsit közelebb húzódtam hozzá. Végre nem akadályozhatta meg semmi és senki sem azt a csókot! Egyáltalán nem bántam, hogy ennyi időt kellett várnom az első csókra, hiszen mégis csak Hikari ajkait érezhettem. Bár legbelül továbbra is féltem az elkövetkezendő hónapoktól, de a tudat, hogy nem leszek egyedül, nagyobb önbizalmat adott, hogy én nyerhessem meg, ezt a meccset!