16.rész

Egész éjszaka Hikari mellett virrasztottam, másnap kora reggel pedig megkértem az orvost, had nézhessem meg közelebbről a lányomat. Bár óva intett tőle, végül mégis belement. Az aprócska teste egy inkubátorba volt bezárva, az arcán pedig egy lélegeztető maszk jelezte, hogy a tüdeje még nagyon fejletlen. Ennek ellenére látszott, hogy igenis küzd az életben maradásért.

- Jó reggelt, Kyoko-chan! Ne félj most már jó? Az apukád itt van veled és nem engedi, hogy bármi bajod essen, szóval tarts ki és nőlj szépen meg, hogy együtt hazamehessünk, jó? - az egyik ujjamat bedugtam a lyukon és óvatosan megsimogattam a hasát. Kyoko erre fogta és az aprócska kezével megfogta az ujjamat. Elmosolyodtam, ő pedig rám nézett és visszamosolygott rám. Éreztem, ahogy folynak a könnyeim. Annyira boldog voltam es megkönnyebbült amiért részese voltam ennek a pillanatnak. Csak azt sajnálom, hogy Hikari nem lehet itt...Legalábbis azt hittem. Hátrafordultam és láttam, hogy Hikari az üvegfalon keresztül figyel minket és neki is potyognak a könnyein. - Most megyek és rászólok a mamára, hogy feküdjön vissza pihenni! Ma még vissza jövök a testvérkéiddel, szóval addig légy jó és ne add fel! - végül kimentem a szobából.

- Ryosuke, el sem tudod hinni milyen csodálatos volt látni titeket!

- Drágám, mégis mit csinálsz itt? Neked most ágyban a helyed, nehogy felszakadjon a seb vagy valami! Kérlek bírd ki, meglásd hamar rendbe jössz és mind együtt fogunk hazamenni. Kérlek tedd meg ezért! - végül együtt mentünk vissza Hikari kórterméhez. Amíg ő igyekezett pihenni, én felhívtam Yuyat és el újságoltam neki a történteket. Ő is nagyon boldog volt és megígérte hogy behozza ma a gyerekeket. Ryonak ez most különösen fontos, hisz amint bemutattam neki a kishúgát, neki is kezdenek az őssejt beültetésnek. Sajnos ez azt is fogja jelenteni, hogy Ryo egy ideig el lesz különítve és csak egy ember maradhat mellette. Mivel Hikari még nagyon gyenge, épp ezért én leszek az, aki erre a két hétre mellette maradok. Tudom, hogy nem lesz tőle boldog, de muszáj elvégezni az átültetést, mert csak ez biztosíthatja, hogy életben maradjon. A délelőtt folyamán Kuroda-senseiel beszéltem az őssejt átültetéssel kapcsolatban, elmondta mire figyeljek oda és hogy ez az egész durván két hetet vesz majd igénybe. Délután pedig végre megérkeztek a gyerekek.
- Papa! - szaladtak oda hozzám a lányok, míg Ryo Yuya karjai között nyűglődött. Felkaptam a lányokat és nyomtam egy puszit az arcukra.
- Hé, öcsi mi a baj? - simogattam meg Ryo arcát és őt is megpusziltam.
- Már megint nem mozog a lábam, papa! - elsírta magát, a szívem pedig összeszorult. Letettem a lányokat és átvettem a fiamat. Szorosan magamhoz öleltem és közben igyekeztem őt megnyugtatni.
- Gyerekek, mi lenne ha megismernétek a kishúgotokat? - a gyerekek szemei elkerekedtek és mindhárman elmosolyodtak. Oda is vittem őket a csecsemő intenzívre, ahol Kyoko feküdt.
- Papa, miért ilyen kicsi? - kérdezte Ryo és az arcát nekinyomta az üvegnek, hogy jobban láthassa.
- Mert kicsit előbb született, mint kellett volna és meg kell erősödnie. De ne aggódjatok, mert nemsokára megnő és akkor majd közelebbről is megnézhetitek, jó?
- Hol a mama, papa? - nézett rám Saya szomorúan. Na igen, most jön a neheze. Még szerencse hogy erre is kitaláltam valamit.
- A mamának most sokat kell pihennie. Tudjátok, mikor egy lány kisbabát hoz világra, utána nagyon elfárad és sokat kell pihennie. A mama is most pont ezt csinálja!
- Ha nekünk lesz kisbabánk, mi is ilyen fáradtak leszünk? - kérdezte Sora, mire bólintottam. Végül Yuya levitte a lányokat édességet venni, Ryo viszont ottmaradt velem.
- Papa, én miért nem mehettem édességet venni? Én is szerettem volna!
- Picur, jól figyelj most arra, amit mondok! Egy ideig most nem fogunk hazamenni, rendben? - láttam, hogy megrémült de muszáj volt elmondanom mi fog történni.
- De miért papa?
- Tudod, mikor egy kisbaba megszületik a köldökénél van egy hosszú zsinor. Ebben a zsinórban van egy nagyon különleges anyag, amit úgy hívnak hogy őssejt. Ez az anyag fog majd segíteni neked abban, hogy te jobban legyél! - böktem meg a hasát, ő pedig bólintott.
- Akkor igazából nem is a kistestvérem menti meg Ryot, hanem az a zsinór ugye?
- Igen, viszont ha nem született volna meg a testvérkéd akkor az a zsinór se lenne. Szóval végül is a testvérkéd segít neked.
- De attól még hazamehetünk nem?
- Egyelőre nem öcsi. Mivel nem szabad, elkapnod semmit, így te és én kapunk egy külön szobát, ahol csak mi ketten leszünk. Két hétig muszáj ott lenni, hogy sikerüljön a dolog és meggyógyulhass. Megérted ezt, ugye?
- Igen papa. De te ugye itt leszel velem? Nem akarok egyedül lenni! Nagyon félek!
- Hát persze kicsikém. Meglásd együtt majd túljutunk ezen és együtt fogunk majd hazamenni! - szerencsére sikerült megértetnem vele a dolgot és ennek örültem. Miután a gyerekek elköszöntek egymástól, Ryo meg én a neki előkészített szobába mentünk és végül elkezdődött az őssejt átültetés, amire már mind vártunk.

15.rész

Nagyon megrémültem. Hikari ott feküdt eszméletlenül egy vértócsa közepén. Olyan volt, mintha valami horrorfilmben lettünk volna. Először az jutott az eszembe, hogy hívom a mentőket, de rájöttem, hogy mire kiérnének, talán már nem is lesz életben. Így a karomba kaptam és rohantam vele kifelé. Ügyeltem arra, hogy a gyerekek ne ébredjenek fel, mert nem akartam, hogy lássák az anyjukat. Gyorsan felhívtam Yuyat, hogy tudna-e vigyázni a gyerekere, amíg én nem vagyok otthon. Nem akartam csak úgy otthagyni őket, de sürgetett az idő. Nagyon féltem, hogy mire a kórházba érek, Hikari már nem marad életben. Mikor végre mégis megérkeztem, a karomba kaptam és már rohantam is az orvosához. Kívülről olyan lehettem, mint valami fél őrült. Miután az orvos átvette tőlem, vitték is be a műtőbe. Kétségbe voltam esve és féltem, hogy nagyon komoly a baj. Nem akartam elveszíteni sem őt, sem pedig a babát. Magamban azt kérdeztem, miért pont velünk történik ez és miért pont akkor, amikor látszólag minden rendben van? Talán ez valami büntetés lenne, vagy mi a fene? Soha nem féltem még ennyire mint most, még akkor sem amikor csak egy hajszálon függött az életem. Hikari élete többet ér nekem bármi másnál és nem akartam elveszíteni. Talán 10 perc telhetett el, mikor az orvos kijött hozzám.
- Doktor, ugye mondja, hogy nem lesz semmi baj és a feleségem jobban lesz!
- Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Fáj, hogy ezt kell mondjam, de kénytelenek vagyunk megindítani a szülést, másképp a baba és az édesanya élete is veszélybe kerül. Mivel a baba már a 24.hétben van, így alkalmas lenne az életre, de nagy az esély arra is, hogy nem marad életben! - hirtelen fel se tudtam fogni, amit az orvos mondott nekem. Beszélt nekem valamiről, de mintha meg sem hallottam volna.
- Mégis miért?
- Valószínűleg a túlzott stressz okozta nála ezt az állapotot. A műtét előtt mindenképpen beszélünk kellett az egyik családtaggal és mivel csak ön tartózkodik itt, magának kell döntenie.
- Szóval vagy megszületik a baba, vagy mindkettejüket elveszíthetem? - kérdeztem inkább csak magamtól. Nem tudtam mit tegyek. A fenébe is, miért nekem erről döntenem? Úgy éreztem meg fogok fulladni. - Ez nekem nem megy!
- Kérem, sürget minket az idő!
- Csak mentsék meg a feleségemet, rendben? Mindegy mi lesz de őt ne hagyják meghalni! - tudom borzasztó lenne elveszíteni a gyerekünket, ezzel pedig Ryot is megfosszuk attól, hogy meggyógyuljon de ha Hikarit elveszíteném abba biztosan belehalnék. Tudom, hogy ez önzőség de most az a legfontosabb, hogy ő jól legyen. Hogy mi lesz majd ez után azon ráérünk majd akkor gondolkodni, ha Hikari felépül. Mikor egyedül maradtam, felhívtam Hikari szüleit és kértem, hogy jöjjenek a kórházba. Nem bírtam tovább egyedül lenni a gondolataimmal. Az agyam egyfolytában azon kattogott, mi van ha Hikarit sem tudják megmenteni? Mégis mihez fogok kezdeni nélküle? Egészen mostanáig ő adott nekem erőt.
- Yamada-kun! - szaladtak oda hozzám Hikari szülei, mire felálltam a helyemről. - Mégis mi történt?
- Az orvos azt mondta valószínűleg a stressz miatt megindult nála a szülés és most mindketten veszélyben vannak! - a sírás kerülgetett, de igyekeztem erős maradni.
- De hát mégis, hogy történhetett ez?
- Fogalmam sincs! Az orvos nemrég volt itt és megkérdezte melyikőjük élete számít nekem többet! Mégis, hogy kérdezhettek tőlem ilyet! - kiabáltam, mire Hikari anyja magához ölelt.
- Kérlek higgadj le egy kicsit, ezzel semmire sem megyünk!
- Mégis, hogy nyugodhatnék meg? Lehet, hogy a halálba küldtem a lányát, hát nem érti?
- Te csak azt tetted, amit helyesnek láttál, ezért nem hibáztathatod magad! A lányom jól lesz, hallod? - kicsit megrázogatott, hátha így észhez tud téríteni, de nekem abban a pillanatban csak arra volt szükségem, hogy az orvos azt mondja, Hikari fel fog épülni. A várakozási idő nagyon hosszúra nyúlt. Hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, felhívtam Yuya-t, hogy megkérdezzem mi van a gyerekekkel. Szerencsére megnyugtatott, hogy alszanak és nem vették észre, hogy mi nem vagyunk otthon. Nagyon kiborulnának, ha rájönnének mi történt, különösen Ryo aki biztosan a babát hibáztatná, ezzel pedig újra összetörne az a pici a szíve. Igyekeztem egy kicsit erőt venni magamon és kitalálni valamit, hogy a gyerekek ne ijedjenek meg olyan nagyon. Természetesen nem akartam nekik hazudni, de ha elmondanám nekik, hogy a mamájuk talán nem fog többet hazamenni hozzájuk, azzal teljesen kikészíteném őket.
- Yamada-kun! - jelent meg végre az orvos.
- Doktor, mi történt?
- Szerencsére a műtét jól sikerült, mindkettejük életét sikerült megmentenünk. A felesége jelenleg egy steril szobában fekszik, így őt még egyelőre nem láthatja.
- Na és mi van a babával?
- Elég fejletlen és még nem mondhatjuk biztosra, hogy életben marad, mindenesetre nagyon keményen küzd, hogy életben maradjon. Ha szeretné néhány pillanatra megnézheti! - bár szomorú voltam, amiért nem mehettem be Hikari-hoz, az legalább megnyugtatott, hogy a babát láthatom. Sajnos nem mehettem be hozzá, csak egy üvegfalon keresztül láthattam őt. Végül kislány lett, nem pedig fiú ahogy akartuk, én mégse voltam csalódott. Bár nagyon apró volt és látszott, hogy minden egyes lélegzetvételért nagyon meg kell dolgoznia, mégis talán a legszebb kisbaba volt, akit eddig láttam.
- Mindent bele, Kyoko! Muszáj életben maradnod, jó? Tudom, hogy meg tudod csinálni! - ismételgettem neki ezeket a mondatokat, mire rám nézett a nagy szemeivel. Tudtam, hogy megértette amit mondtam neki és reméltem, hogy küzdeni fog azért, hogy megerősödjön és hazajöhessen velünk. Sajnos nem maradhattam sokáig, így az orvost igyekeztem meggyőzni, hogy engedjen be Hikari-hoz. Egyszerűen muszáj volt őt látnom, hogy tudjam jól van és életben fog maradni. Szerencsére sikerült őt meggyőznöm, így bemehettem hozzá, természetesen csak védőruhában, nehogy elkapjon valamit. Ez nem igazán tetszett, de a lényeget elértem és láthattam őt. Valójában olyan volt, mintha csak aludna. Odamentem hozzá és megfogtam a kezét. - Hikari, megszületett a kisbabánk, tudod? Még nagyon kicsi, de pont olyan szép mint te vagy! Ki kell tartanod, hallod? Tudom, hogy menni fog, mert te vagy a legerősebb nő akit csak ismerek. Mindig te voltál az, aki erőt adott nekem és erre most is nagyon nagy szükségem lenne, szóval csak ébredj fel, jó? - éreztem, hogy Hikari az ujjaival gyengéden megszorítja a kezemet. - Hikari, hallod amit mondok? - erre kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Ne haragudj Ryosuke! - olyan erőtlen volt a hangja, ennek ellenére mindent tisztán hallottam.
- Miért kéne haragudjak? Tudod te mennyire boldog vagyok, amiért hallhatom a hangodat, Hikari?
- Akkor meg ne sírj már, jó? - minden erejét bevetve megemelte a kezét és igyekezett letörölni a könnycseppeket az arcomról.
- Képzeld lett még egy kislányunk Hikari! Az orvos azt mondta, holnap megcsinálják az őssejt beültetést, hogy Ryo meggyógyulhasson! A fiúnk élni fog Hikari!
- Olyan boldog vagyok! De annak még inkább örülök, hogy most mellettem vagy! Jó érzés arra kelni, hogy itt vagy mellettem, drága Ryosuke! - már nem érdekelt semmi, lehúztam a maszkot és megcsókoltam. Boldog voltam, amiért ha csak egy percre is, de újra egyenesbe jött minden.

14.rész

Szerencsére Ryo jól viselte az éjszakát. Megkértem Hikari-t, hogy inkább menjen haza a lányokhoz, én pedig a fiúnk mellett maradtam. Egy ideig makacskodott, de végül meggyőztem, hogy neki most sok pihenésre van szüksége és azt itt a kórházban nem tudja megtenni. Másnap reggel újabb vendéget kaptunk.

- Sato-sensei? - ő Ryo és a lányok óvónője és egyben a volt osztályfőnököm Sakurai-sensei felesége. A gyerekek imádják őt, amit egyáltalán nem csodálok. Ő egy életvidám nő és hatalmas szíve van.
- Elnézést a zavarásért, de nagyon szerettem volna már látni Ryo-kunt! Az utóbbi időben már nem járt be és már mindenkinek nagyon hiányzik. - igaz is, még nem beszéltünk az óvoda vezetőjével, hogy Ryo többet nem járhat már be.
- Sajnálom, nem említettük még, de Ryo többet már nem járhat be. Az állapota már nem annyira jó, hogy továbbra is járhasson.
- Ezt nagyon sajnálom. Mindenki nagyon szerette őt. Egy igazán életvidám és nagyon cserfes kisfiú! - szóval cserfes? Úgy tűnik alaposan félreismertem a fiamat. Azt hittem nagyon visszahúzódó, de úgy tűnik csak itthon viselkedik így.
- Nos igen, valóban nagyon cserfes tud lenni. Tényleg, egyedül jött?
- Nem, Sho is elkísért, épp az autót parkolja le! - Ryo lassan ébredezett és mikor meglátta az óvónőjét, felcsillantak a szemei.
- Óvónéni, jaj de jó, hogy itt vagy! - szó szerint belecsimpaszkodott Sato-senseibe, ő pedig felkapta az ágyról.
- Már nagyon hiányzol nekünk Ryo-kun! Gyógyulj meg hamar és gyere vissza, jó?
- Hoztál nekem ajándékot, ugye? - persze, egyből rátér az ajándékokra. Hiába, imádja ha elkényeztetik. Sajnos ebben is rám ütött.
- Ryo ne légy udvariatlan! - szóltam rá, mire a fiam ránézett azzal a hatalmas boci szemeivel.
- De hát a vendégek szoktak hozni ajándékot, nem? Mikor Daiki bácsihoz megyünk, te is viszel neki valamit.
- Igen, de az teljesen más. Sato-sensei azért jött, hogy megnézze jól vagy-e, nem pedig az ajándékok miatt. Megérted ugye? - bólintott és igyekezett elrejteni, mennyire csalódott.
- Valójában lenne itt valami! - jelent meg az ajtóban Sakurai-sensei a kezében egy nagy dobozzal. Ryo szeme persze azonnal felcsillant. Hiába, imádja ha elkényeztetik. Sakurai-sensei átadta neki a dobozt, a fiam pedig hangosan felkiáltott.
- Éljen! Nézd papa mennyi sütit kaptunk! - mutatott a dobozra, ami ezek szerint tele volt süteménnyel. A fiamnak egy tökéletes ajándék, ugyanis imádja az édes dolgokat.
- Mit kell mondani?
- Köszönöm szépen! - válaszolt olyan hangsúllyal, ahogyan én szoktam. Nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Pont ezért imádom a fiamat. Mert még a legnehezebb pillanatokban is képes megőrizni a humorát és a gyermeki ártatlanságát.
- Mi lenne ha mi ketten beszélgetnénk, Satoko addig vigyázna Ryo-kunra? - kérdezte Sakurai-sensei.
- Persze, szívesen vigyázok rá! Beszélgessetek csak. Már épp indultunk volna, mikor a fiam megszólalt.
- Bácsi, vigyázzon az apukámra rendben? Ryo nagyon szomorú lenne ha baja lenne az apukájának! - biggyesztette le a száját, mire odasiettem hozzá és magamhoz öleltem.
- Ne aggódj picur, vigyázok magamra! - nyomtam egy puszit az arcára, majd Sakurai-senseiel együtt a kórház ebédlőjébe mentünk.
- Már kérdezni akartam, de nem a gyerek. Mi történt a hajaddal?
- Tudja, Ryo kicsit kétségbeesett, hogy haj nélkül majd csúnya lesz, szóval gondoltam megmutatom neki, hogy az nem minden.
- Csodálatos apa vagy! Még erre is képes vagy, csak hogy erőt önts a gyerekedbe.
- Köszönöm, de azt hiszem ez a természetes. Úgy értem, melyik szülő nem tenne meg mindent a gyerekéért? De néha mégis úgy érzem bármit is teszek, semmi sem elég! - ökölbe szorult a kezem. Eszembe jutott mennyire kétségbeesett voltam, mikor én voltam beteg. Erre ránézek a fiamra, aki ártatlanul és minden zokszó nélkül végigcsinálja, én pedig úgy érzem semmit sem tehetek. Nem tudom megszüntetni a fájdalmát, sem a félelmét azzal kapcsolatban, hogy esetleg meghalhat, mert a fenébe is, én sem vagyok biztos benne! Annyira szeretném azt mondani, hogy a fiam meggyógyul és el fogjuk felejteni ezt az egészet, de sajnos nem tudhatom mi lesz később, hogy mennyire fogja még őt legyengíteni a betegség.
- Hé, előttem nem muszáj erősnek lenned. Ha sírni akarsz akkor csak sírj! - ránéztem a senseire és sírva a vállára borultam.
- Ez nekem már túl sok! Elegem van abból, hogy mindig erősnek kell mutatnom magam, mert mindenki ezt várja el tőlem! Arra senki sem gondol, hogy engem mennyire marcangol a dolog. Elegem van, hogy akármennyire is próbálkozom boldoggá tenni a fiamat, mégsem használ semmit, mert ettől ő nem fog meggyógyulni!
- Ha ennyire zavar az, hogy erősnek mutasd magad, akkor ne tedd! Nem muszáj minden egyes pillanatban erősnek mutatnod magad, hiszen te is emberből vagy. A fiadnak igenis látnia kell, hogy te is félsz, hiszen ilyenkor ez a természetes. A te családod sem mutatkozott mindig erősnek előtted, vagy igen?
- Nem, valóban nem. Ilyenkor úgy éreztem még jobban kell küzdenem azért, hogy ők megnyugodhassanak végre.
- Pontosan erről beszélek. Ha a fiad azt látja, hogy ti is féltek az csak arra fogja serkenteni, hogy ő is kicsit keményebb küzdjön. Amire neki most szüksége van azt nem az, hogy azt sulykoljátok belé, hogy meg fog gyógyulni, hanem az, hogy szeressétek és legyetek mellette. Sokszor a szeretet a legjobb orvosság a problémákra! - teljesen igaza volt. Nem akarom, hogy a fiam féljen, de azt se, hogy azt higgye minden csupa rózsaszín és nincsenek rossz pillanatok az életben, mert igenis vannak. Végül visszamentünk, ahol Ryo önfeledten játszott Sato-senseiel. Meghívtam őket ebédre magunkhoz és legnagyobb örömömre el is fogadták. Szerencsére Kuroda-sensei is megérkezett, majd miután megvizsgálta a fiamat, haza is engedett minket. Már nagyon vártam, hogy otthon lehessek, hisz hiányoztak a lányok és persze Hikari is. Mikor megérkeztünk, én akartam az első lenni aki köszön neki, ám a fiam alaposan beelőzött.
- Mama! - rontott be a házba és rögtön Hikari lábába csimpaszkodott.
- Hogy van az én bátor kis hercegem?
- De mama, én egy szuperhős vagyok! - nyafogott Ryo, én pedig elnevettem magam.
- Hé, én akartam lenni az első! - nyafogtam én is, mire a feleségem csak megforgatta a szemeit.
- Úgy tűnik ő már az ötödik gyerekem lesz! - magához húzott és hosszan megcsókolt.
- Hikari, hívtam vendégeket, remélem nem baj.
- Miféle vendégek? - erre megjelentek Sakurai-senseiék. - Satoko-chan! - Hikari elmosolyodott és megölelte. Sato-sensei Dori legjobb barátnője, így természetesen Hikarit is nagyon régóta ismeri.
- Hikari-chan, lesz még egy kisbabád? - kérdezte elérzékenyülve, Hikari pedig sugárzott a büszkeségtől.
- Igen, ő lesz az én testvérkém, aki segít hogy Ryo meggyógyuljon! - harsogta a fiam, aki Hikarihoz hasonlóan nagyon büszke volt.
- Jól van te nagy testvér, menj és szólj a nővéreidnek, hogy jöjjenek le ők is köszönni! - nem is kellett neki kétszer mondani, már szaladt is felfelé. Mi leültünk a kanapéra és elkezdtünk beszélgetni. Sakurai-sensei elmesélte, hogy azóta is abban a középiskolában tanít, amibe én is jártam Hikari-val és a srácokkal együtt. A sensei rákérdezett arra, hogy megy az én drága öcsikémnek az egyetem, én pedig büszkén válaszolhattam, hogy nagyon keményen tanul szóval nincs vele semmi gond. Végül a lányok is lejöttek és mikor meglátták Sato-senseit, felcsillantak a szemeik.
- Óvónéni! - szaladtak oda hozzá, ő pedig boldogan ölelte magához a lányokat. Kicsit bosszantott, hogy ő élvez elsőbbséget, pedig én az apjuk vagyok.
- Ugye jól vagytok lányok?
- Mi igen, de Ryo öcsi nem nagyon. Yuya bácsi azt mondta nem is a növés miatt nem bírt felállni hanem azért mert beteg! - a fiam erre ijedten ránk pillantott. Ha megtalálom Yuyat, én esküszöm ki fogom őt nyírni.
- Papa, akkor nem fogok meggyógyulni?
- Dehogyisnem, viszont ahhoz idő kell, mert a gyógyszer nem hat azonnal. Megérted, ugye? - bólintott, én pedig kicsit megkönnyebbültem. - Egyébként lányok, nem felejtettetek el valamit? - mutattattam az arcomra, mire a lányok elengedték az óvónőjüket és szaladtak is oda hozzám. Felkaptam őket és nyomtak egy puszit az arcomra.
- Papa, már nagyon hiányoztatok! Roy öcsi jobban van ugye? - kérdezte Sora előbb rám, majd az öccsére nézve.
- Igen, nézzétek! - kicsit megrázta a lábát, mire a lányok elmosolyodtak. Letettem őket a földre, ők pedig már fogták is kézen az öccsüket és mentek is vissza játszani.
- Milyen édes gyerekek! - áradozott Sato-sensei, amivel egyet kellett értenem. Valóban csodálatos gyerekeim vannak, akikre nagyon büszke vagyok.
- Sato-chan, ti nem akartok kisbabát? - kérdezte tőle Hikari, amibe rendesen belepirult.
- Igazság szerint... - a hasára simította a kezét, nekünk pedig egyből leesett a dolog.
- Satoko, nem mondod hogy...
- De igen, lesz egy kisbabánk! - Sakurai-sensei szinte sugárzott a boldogságtól. Nos igen, valóban örömteli pillanat, mikor egy családba kisbaba érkezik. Miután gratuláltunk nekik, ideje volt ebédelni. Készültem felkiabálni a gyerekeknek, mikor a fiam kiabálására lettem figyelmes.
- Papa! - mind a négyen a fürdőszobába siettünk, ugyanis onnan hallatszott a kiabálás. Mikor kinyitottuk az ajtót, Ryo ott állt a tükör előtt, kezében pedig az egyik hajtincsét szorongatta. - Papa, akkor ez most azt jelenti, hogy le kell vágni a hajamat? - nézett rám azokkal a nagy boci szemeivel.
- Azt hiszem most már igen! - kicsit elszomorodtam, viszont Ryo szemmel láthatóan már nem bánta a dolgot. Végül Sato-sensei felajánlotta, hogy majd ő megcsinálja. A fiam zokszó nélkül elviselte a hajvágást. Hikarin látszott, hogy feszült lett, ezért igyekeztem őt megnyugtatni. Miután Sato-sensei végzett, mind lementünk ebédelni. A nap további része már esemény mentesen telt. A lányok nagyokat csodálkoztak, hová tűnt hirtelen az öccsük haja, Ryo pedig büszkén hangoztatta, hogy most még inkább hasonlít rám és ennek nagyon örül. Miután Sato-senseiék elmentek, lefektettük a gyerekeket és mi is készültünk a lefekvéshez.
- Ryosuke, szerinted a fiúnk nem érezte rosszul magát amiért le kellett vágni a haját?
- Szerintem már nem. Hisz tudta, hogy előbb vagy utóbb el fog ez jönni. Egyébként is, láttad hogy ennek ellenére is milyen boldog volt. Most már inkább nyugodj meg és menj el fürdeni, addig megcsinálom az ágyat, rendben? - bólintott és bevonult a fürdőbe. Közben volt időm átgondolni, amit Sakurai-sensei mondott nekem. Talán tényleg jobb lenne ha mindenbe igyekeznénk beavatni Ryot, nehogy csalódás érje. Már fél óra is eltelt, de Hikari nem jött ki a fürdőből. Kezdtem aggódni, ezért benéztem hozzá. - Drágám, minden rendben? - nyitottam be, ám a kép ami elém tárult a legrosszabb rémálmaimat is felülmúlta. Hikari ott feküdt eszméletlenül egy vértócsában.

2.évad 13,5 rész(Yuya szemszöge)

Mondtam már, hogy az egész élet egy nagy szívás? Ott van például az öcsém. Csodás családja van, egy imádni való feleség, plusz három atom cuki kölyök és mégse lehet teljesen boldog, mert a kicsi énje épp azon megy keresztül, amin neki kellett még annak idején. Ha ezek után valaki azt merészeli mondani, hogy az élet nem szívás, az biztosan hazudik. Most is épp itt vagyok az ikrekkel, akik az öccsük miatt pityeregnek. Egyébként is utálom, ha egy gyerek sír valamiért, ha viszont az unokahúgaimnál törik el a mécses, az már tényleg igazságtalan. Ezzel azt hiszem el is árultam kik élveznek nálam prioritást. Talán azért ők, mert nekem csak öcséim születtek, így nem volt esélyem megtapasztalni, milyen amikor az embernek húgai vannak, most pedig van egyből kettő is akit imádhatok.

- Yuya bácsi, ugye Ryo öcsinek nem lesz baja? - kérdezte Saya könnyes szemekkel, mire az ölembe ültettem őket.

- Lányok, tudjátok hogy az öcsétek nagyon beteg. Nem fogok hazudni, amit az előbb láttatok az a gyógyszer egyik mellékhatása volt. Mikor apátok beteg volt, neki is voltak gondjai a járással. Viszont nektek most az a dolgotok, hogy biztassátok az öcséteket, ezért hagyjátok abba a sírást, oké? - meglepő módon abbahagyták a sírást és igyekeztek mosolyogni. Tudom, hogy az öcsém azzal etette őket, hogy ez csak a növés miatt van, de jobb ha a lányok is tisztán látnak. Nem akarok borúlátó lenni, de a saját szemeim előtt játszódott le Ryosuke élete, épp ezért nem akarom, hogy a lányok előtt valami köd lebegne egy olyan dologról, ami nagyon is van és amivel muszáj szembenézniük. Nekik az a dolguk, hogy azt sulykolják az öccsükbe, hogy igenis meg fog gyógyulni, ahogyan azt Daiki és én tettük, mikor Ryosuke beteg volt. 

- Akkor mi lenne, ha rajzolnánk neki?

- Ez egy nagyon jó ötlet. Menjetek ls rajzoljatok neki valamit, addig én csinálok nektek valami finomat, rendben? - ők jó kislány módjára bementek a szobájukba, addig én elkezdtem főzni nekik az ebédet. Tulajdonképpen nem is olyan rossz ez a dada szerep, bár tény, hogy szívesebben nevelném a saját gyerekemet. Mikor feltettem főni a rizst, megcsörrent mobilom. Normális esetben kinyomtam volna, de mivel Rei hívott, muszáj volt felvennem.
- Rei, mi történt?
- Yuya, ide tudnál jönni az iskola elé? Muszáj valamit elmondanom! - hallatszott a hangján, hogy nagyon ideges nekem pedig összeszorult a gyomrom.
- Persze, nemsokára indulok! - ő letette, én pedig azon morfondíroztam, kire hagyhatnám addig a lányokat. Először Kei-t hívtam, elvégre ő a legjobb haverom de kiderült, hogy ők épp az unokaöcsémnél vannak a kórházban. Ryosuket nem akartam azzal zaklatni, hogy mégsem tudok vigyázni a lányokra, elég nekik az ami ma történt. Végül Daikit hívtam, aki szerencsére pont ráért. Megvártam, míg ideér és már indultam is az egyetem elé. Rei egyébként az a csaj, aki miatt el kellett hagynom az egyetemet. Egy kicsit füllentettem az öcsémnek, mikor azt mondtam én léptem ki. Valójában Rei apja rúgatott ki, mikor rájött hogy viszonyom van a lányával. Nem értem az öreget. Ha szerinte a szerelem valami halálos bűn, akkor ő még sosem volt az. Mikor megérkeztem leparkoltam a kocsit és siettem is Rei-hez.
- Yuya, úgy örülök hogy el tudtál jönni! - ölelt meg, nekem pedig egyre inkább az volt az érzésem, hogy amit mondani akar az nem feltétlen jó dolog.
- Rei, mi történt?
- Ne haragudj rám jó? - ez jól kezdődik.
- Miért mi történt?
- Kérlek ne utálj meg emiatt, én tényleg nem tehetek róla!
- Rei, mond már mi a baj!
- Terhes vagyok! - bökte ki végül. Kellett pár másodperc mire eljutott az agyamig mit mondott. Elvigyorodtam és szorosan magamhoz öleltem.
- Ha tudnád mennyire boldoggá tettél!
- Akkor nem utálsz emiatt?
- Viccelsz velem? Tudod te mennyire vágytam már egy saját gyerekre?
- Szóval nem kell elvetetnem, ugye?
- Eszedbe se jusson. Ne aggódj minden rendben lesz, oké? - elmosolyodott és megcsókolt. Boldog voltam és gondolatban már azt terveztem milyen nevet adok a kölyöknek. Szerencsére Rei megnyugodott és úgy hagyhattam ott, hogy meg se fordulna a fejében, hogy elvetetné a gyereket. Tudom, hogy majd ketten megoldjuk ezt az egészet ami a gyerekkel jár. Miután visszaértem az öcsémékhez, addigra már az egész banda ott volt: Daiki, Hikka, Kota és még Kei is. A lányok a kanapé előtt rajzoltak, miközben a srácok egy dögunalmas detektív drámát néztek a tévében.
- Ti meg mi a fenét kerestek itt?
- Dai szólt, hogy segítség kell a lányokkal, mi meg jöttünk ahogy tudtunk. Egyébként is tök szívesen vigyázok az unokahúgaimra. - válaszolt Kota, mire megforgattam a szemeim.
- Hiszen nem is azok!
- Igen, lehet hogy nem vérszerintiek mint neked, de én vagyok Dori férje szóval a nagybátyuk vagyok!
- Egyébként jól látom, hogy te most vigyorogsz? - kérdezte Kei, mire a lányok felé fordultam.
- Lányok, vegyétek fel a legszebb ruhátokat és elmegyünk fagyizni, oké? - nem kellett nekik kétszer mondani. Ahogy meghallották a fagyi szót, már rohantak is.
- Mond, neked mi bajod? - nézett értetlenül Daiki, mire kihúztam magam.
- Srácok, a Yamada család legifjabb tagjának apja áll most előttetek!
- Mi van? - kérdezték kórusban, mire én vigyorgva bólintottam egyet. Mind a nyakamba csimpaszkodtak és gratuláltak.
- Na és ki az anyja?
- Rei az, tudjátok! - erre lehervadt az arcukról a mosoly.
- Ugye meg van neked, hogy amiatt a csaj miatt dobtak ki téged az egyetemről?
- Igen, na és? Rei szeret, én is őt és végre lesz egy gyerekem is. A többi csak formaság!
- Az apjának is ezt fogod mondani, mielőtt megöl téged?
- Az öreg ebbe nem szólhat bele, az én gyerekemről van szó nem az övéről. Amúgy meg higgyétek el, megoldom a dolgot. Nem csak Ryosuke az egyetlen probléma megoldó a családban! - kezdtem el duzzogni.
- Az öcsénk sosem volt az.
- Igaz, még ahhoz is noszogatni kellett, hogy kibéküljön Hikari-channal! - vágott közbe Kei. Oké, azt hiszem ő rossz példa volt, de a lényeg, hogy nem ijedek meg semmilyen fenyegetéstől, megvédem Rei-t és a gyerekünket is. A srácok lassan elmentek, én pedig elvittem az ikreket fagyizni.
- Lányok, eláruljak nektek egy nagy titkot?
- Micsodát Yuya bácsi?
- Nemsokára lesz még egy unokatestvéretek! - erre mindketten nagy szemeket meresztettek.
- Akkor lesz kivel játszanunk?
- Igen, de majd később, előtte még meg kell nőnie.
- El kell mondanunk a papának, hogy ő is örüljön!
- Ez még legyen a hármunk titka rendben? - felemeltem a kisujjam, mire ők is és kereszteztük őket. Nem lenne fair az öcsémmel szemben, ha én a boldogságomról regélek, míg ő a beteg fia miatt aggódik. Talán ha enyhül benne az a sok feszültség, neki is elmesélem hogy az élet talán nem is akkora szívás mint amilyennek tűnik.

2.évad 13.rész

Az elmúlt napok csendesen teltek. Szerencsére sikerült elmagyaráznom a gyerekeknek, hogy a mellékhatás nem feltétlenül jelent rosszat. Bár lehet, hogy csak ezt akartam bemagyarázni magamnak is. Tény, hogy borzasztó fájdalmakon fog a fiam keresztülmenni, az elkövetkezendő hónapokban és már előre félek ettől. Az egyetlen reményem, hogy Ryo továbbra is jól fogja viselni a kezeléseket és nem akarja majd feladni, ahogyan én is tettem jó párszor, mikor beteg voltam. A másik ami miatt nagyon aggódom, az Hikari állapota. Nagyon félek, hogy a túl sok idegeskedés árthat a babának. Nem bírnám ki, ha el kéne veszítenünk a kisbabát, akit mindenki már nagyon vár. A mai napunk nyugodtan indult. Hikari csinálta a reggelit, míg a lányok az asztalnál rajzoltak. Egyedül Ryo volt az, akit nem láttunk. Furcsa volt, hiszen általában mindig itt sündörög körülöttünk.

- Drágám, mi lenne ha szólnál Ryo-nak, hogy kész a reggeli? - nyomott egy puszit az arcomra Hikari, mire bólintottam egyet.

- Ryo, gyere kész a reggeli! - kiabáltam, de válasz nem érkezett. Eléggé megijedtem, de végül megint szóltam neki. - Ryo, ha nem sietsz, nem kapsz reggelit!

- Megyek, papa! - hallottam meg a hangját. A legnagyobb félelmem vált valóra, mikor megláttam a fiamat. Ryo ugyanis képtelen volt talpra állni és csak húzta maga után a lábait. Tudtam, hogy ez az újabb mellékhatás, mégis alig bírtam a szemébe nézni. Hikari rögtön letette a tányért és felkapta Ryo-t, a földről. - Mama, miért nem mozog a lábam? - nézett szomorú szemekkel ránk. Látszott, hogy nagyon össze van zavarodva. Nem tudtam mit mondani neki, így Hikari segített ki.

- Tudod kicsim, ez csak azért van, mert növésben vagy! De ne aggódj, nem fog sokáig tartani! - hebegte, én pedig csak bólintottam. Talán ez egy időre meg fogja őt nyugtatni.

- Akkor majd velünk is ez fog történni papa? - kérdezte Saya, mire felsóhajtottam. Remek, kellett nekünk hazudnunk.

- Na jó, most együnk szépen és utána elmegyünk a doktorbácsihoz, hogy megvizsgáljon! - átvettem Hikari-tól Ryo-t és leültettem a székére. Reggeli után Yuya is betoppant és felajánlotta, vigyáz a lányokra, míg mi a kórházba megyünk, Hikari is el akart minket kísérni, szóval hárman mentünk. Miután megérkeztünk, bementünk Kuroda-sensei irodájába.

- Nocsak, hogy van a kedvenc betegem? - mosolygott rá Ryo-ra, aki kicsit összébb húzta magát.

- Nem tudom mozgatni a lábamat! A papa és a mama azt mondták azért, mert növésben vagyok. Igaz ez doktor bácsi?

- Igen persze, ne aggódj. Mindjárt kapsz egy kis gyógyszert és meglásd már nem is fog zavarni. - végül Ryo szobájába mentünk, ahol rákapcsolták az infúzióra, az egyik nővér pedig rákötötte a gyógyszereket.

- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztuk! - suttogtam a doktornak.

- Ugyan már, néha jobb nem minden dolgot közölni velük. Nem kell, hogy még jobban megijedjenek. Ne aggódjatok, néhány nap és el fog múlni. - ebben reménykedtem én is. Nem akartam, hogy a fiam, még a kelleténél is jobban aggódjon. Délután egy kis meglepetés várt minket, jobban mondva Ryo-t.

- Hello, mindenkinek! - jelent meg Kei az ajtóban, mögötte pedig Hana-chan volt, aki egy kis csokrot szorongatott a kezében.

- Kei bácsi! - kiáltotta boldogan a fiam, ám mikor meglátta, hogy Hana-chan is ott van, a szemei elkezdtek csillogni.

- Tessék, ezt neked szedtem! - motyogta a kislány és Ryo-nak adta a csokrot.

- De a fiúknak kell virágot adni, nem pedig a lányoknak! - csodálkozott, mire elnevettük magunkat.

- Igen, de a papa azt mondta, hogy attól jobb lesz a kedved, ezért szedtem neked virágot+ Ugye ma ki fognak engedni? - mászott fel a fiam mellé, Ryo pedig megrántotta a vállát.

- Azt nem tudom. Papa, mikor fogok meggyógyulni?

- Nemsokára, csak légy türelemmel!

- De ha nem tudom mikor gyógyulok meg, hogyan fogom feleségül venni Hana-chant? - nézett rám nagy szemekkel, mire a kislány elpirult. A két apróság nagyon jól mulatott együtt és nekünk is volt alkalmunk beszélgetni, Igyekeztem Kei-t kifaggatni Yuya-ról, tekintve, hogy az egyik legjobb barátja, de nem igazán akart elárulni semmit. Sejtem, hogy titkol valamit, csak arra lennék kíváncsi, hogy micsodát. Miután Kei és Hana-chan elmentek, Ryo nekilátott a délutáni csendes pihenőnek. Én addig Hikari-val beszélgettem.

- Drágám, ugye hamarosan tényleg meggyógyul a fiúnk? - nézett rám Hikari, mire felsóhajtottam.

- Fogalmam sincs, de bízzunk benne, hogy igen. Tényleg, szerinted kisfiúnk lesz, vagy kislányunk?

- Hmm, szerintem fiú lesz és akkor majd Ryo biztosan őt fogja ajnározni. 

- Nem is baj az, legalább végre öröm is lesz a családban a sok szenvedés után! 

- bízzunk benne, Ryosuke, bízzunk benne!

2.évad 12.rész

A napok egyre gyorsabban teltek és mire észrevettük volna, már a tél küszöbén voltunk. Persze a gyerekek egyre türelmetlenebbül várják a telet, elvégre jön a karácsony és lesz hó, szóval ez lesz számukra a paradicsom. Ryo persze kivétel. Lassan elérkeznek a mellékhatások, így a kis törpének még nagyobb kihívásokkal kell majd szembenéznie. Félek a reakciójától. Én se reagáltam túl jól, de ő még kicsi és másképp reagál a dolgokra. Szerencsére eddig még minden rendben ment. Ma meghívtuk Yuko-chant ebédre, hogy ne legyen egyedül. Kou-kun nevelése úgyis lefárasztja, meg aztán Hikari-val nagyon megkedvelték egymást. Amíg Hikari-val az ebédet csináltuk, a gyerekek ott teáztak a konyhában. A lányok minden dologba bele tudják vonni az öccsüket, legyen az bármilyen lányos dolog. Ryo nagyon ragaszkodik hozzájuk, ami egy kicsit zavar. Jobban örülnék ha lennének barátai akivel játszhat és akiket át hívhat magához. Persze tudom, hogy ez most a betegség miatt lehetetlen. Miután elkészültünk az ebéddel, vártuk, hogy Yuko-chan megérkezzen. Mikor megérkezett beendegtük.

- Köszönöm a meghívást, remélem nem késtem el!

- Ugyan már, köszönük, hogy eljöttél! Azt hiszem a lányokat még nem ismered. Lányok, gyertek köszönni! - kiabáltam a gyerekeknek, akik már az asztalnál ültek.

- Mi történt papa? Milyen szép a néni! - csodálkozott Saya, mire elmosolyodtunk.

- Ti vagytok Sora és Saya, igaz? - a lányok bólintottak és közelebb jöttek.

- A néni a mama barátja? - kérdezte Sora.

- Igen, de nem vagyok néni! Hivjatok csak Yuko-nak, rendben?

- Papa, mikor eszünk végre?

- Menjetek az asztalhoz és akkor eszünk, rendben? - nem kellett nekik kétszer mondani, már szaladtak is. Mikor Ryo meglátta Yuko-chant, elmosolyodott. Miután leültünk, nekiláttunk az ebédnek.

Nagyban ebédeltünk, mikor Ryo letette a villát.

- Mi a baj picur? - bökte meg a hasát Hikari.

- Mama, miért nem sóztad meg az ennivalómat? - ezt nagyon furcsáltam, így belekóstoltam az ebédjébe, ami nagyon ízletes volt. Azonnal tudtam, hogy mégis mit jelent ezt. Kétségbeesve néztem rá Hikari-ra, amit Ryota is észrevett és lelökte a földre a tányérját, ami ripityára törött.

- Papa, miért nincs íze az ennivalónak! - kiabálta és elsírta magát. - Most meg fogok halni ugye? Hazudtatok a mamával, azt mondtátok hogy a kistestvérem majd segít, de nem is igaz! - ránéztem Ryora majd a lányokra, akik csak kicsire voltak a sírástól.

- Ryo öcsi meg fog halni? De azt mondtátok nem fog! Miért hazudtatok nekünk! - kész káosz alakult ki. Hiába akartuk nyugtatni őket, csak tovább sírtak. Elpattant nálam valami az biztos, mert hangosan rájuk kiáltottam.

- Elég legyen! - a hangomtól a gyerekek összerezzentek. Soha nem emeltem fel a hangomat, de muszáj volt valahogy lecsillapítanom őket. - Gyere ide! - néztem rá Ryo-ra, aki kissé rémülten odajött hozzám. Felvettem és az ölembe ültettem.

- Papa, most haragszól rám? - Figyelj picur, tudom, hogy mennyire félsz, de hidd el az, hogy nem érzed az étel ízét azt jelenti, hogy hat a gyógyszer amit kapsz és ez jót jelent.

- Akkor nem fogok meghalni?

- Persze, hogy nem kicsim.  Nyugodj meg, jó? - bólintott és a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Szeretlek Papa, ne haragudj rám, jó? - nézett rám boci szemekkel, mire nyomtam egy puszit a homlokára.

- Mi lenne, ha felmennétek és pihennétek egy kicsit? - a gyerekek megköszönték az ebédet és Hikari-val együtt felmentek.

- Ne haragudj a kis közjátékért! Általában nem szoktak így viselkedni.
- Ne aggódj, igazából csodállak amiért így meg tudod őket nyugtatni. Remélem majd én is ilyen szülő tudok lenni, mint te! - Yuko-chan elmosolyodott, majd miután elköszöntünk egymástól, hazament. Én felmentem a szobánkba, ahol Hikari feküdt az ágyon, a gyerekek pedig ott aludtak körülötte.
- Látom sikerült elaltatnod őket! - közelebb mentem hozzá és megcsókoltam.
- Nagyon jó apa vagy, ugye tudod? Nálad jobb példaképünk nem is lehetne!
- Csak arra gondoltam, hogy meg kell nyugodjanak. Nem szeretem őket szenvedni látni, ahogy téged sem!
- Nem fekszel ide hozzánk? - bólintottam, majd felvettem Ryo-t és egy kicsit alrébb raktam. Lefeküdtem Hikari mellé és engem is elnyomott az álom.

2.évad 11.rész(Hikari)

A tegnapi ijedséget szerencsére nyugalom váltotta fel. Ryo kezdett jobban lenni, bár éjszakára bent tartották őt megfigyelésen. Másnap hajnalban feltettek neki egy újabb adag gyógyszert, így már reggel elhagyhattuk a kórházat. Ryosuke-t megkértem, hogy most had maradjak egy kicsit kettesben Ryo-val. Tudom, hogy ő már elmagyarázta neki a dolgokat, de szerettem volna én is beszélni vele, ha felébred. Reggel, Ryo ott feküdt a mellkasomon, így amíg ő aludt én is igyekeztem kipihenni magam.

- Mama, a kisbaba miért van a hasadban? A papa azt mondta sokáig lesz ott, pedig már előbújhatna!

- A baba még nagyon pici, szóval azért, hogy nyugodtam megnőhessen és ne legyen semmi baja, a hasamban kell, hogy legyen!

- Akkor én miért nem mehetek a hasadba anya? Akkor nem lennék beteg se.

- Te már túl nagy vagy ahhoz, hogy bekerülj oda, de ne aggódj, mert a baba majd segít neked meggyógyulni, oké? A kistestvéred majd meggyógyít téged, meglásd! - nyomtam egy puszit a tarkójára, majd egy picit feljebb csúsztam.
- Mama, szerinted a baba hallja amit mondok neki?
- Talán igen. - erre Ryo feltápászkodott és a hasamra hajtotta a fejét.
- Baba, ne haragudj, amiért olyan csúnyákat mondtam rólad, de a papa már elmondta, hogy nem vagy rossz, szóval nőj meg gyorsan és gyere ki, jó? - elkezdte simogatni a hasamat, miközben épp a babához igyekezett beszélni. Elmosolyodtam és egy picit megemeltem Ryo állát.
- Ugye tudod, hogy nagyon jó dolga lesz melletted? nyomtam egy puszit az orra hegyére, mire a nyakamba csimpaszkodott.
- Szeretlek mama!
- Én is téged, picur! Hé, mi lenne ha elmennénk reggelizni? A papa meg a lányok már biztosan lent vannak. - nem kellett neki kétszer mondanom, már szaladt is le a konyhába. Erre kicsit szükségem volt, mert már túlságosan is kifáradtam.
- Nagyon kifárasztott? - jött be Ryosuke a szobába.
- Az nem kifejezés. Mikor lett ilyen fárasztó minden? - felkeltem a ágyból és igyekeztem rendbe szedni magam.
- Sikerült beszélned vele?
- Igen és képzeld már nagyon várja, hogy a kistestvére megszülessen!Ne aggódj, már ennyit Ryosuke! - elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a szája szélére.
- Na jó, menjünk le és reggelizzünk, aztán majd kitaláljuk mi lesz később! - lementünk a gyerekekhez, akik már türelmetlenül várták a reggelit. Igazából pont olyan volt, mint minden átlagos reggel. Szerencsére ma hétvége van, így a gyerekeknek sem kell mennie az óvodába, így együtt lehet az egész család. Reggeli után megbeszéltük, hogy én ma Ryo-val, a férjem pedig a lányokkal lesz egy kicsit ami amúgy is ritkaság nálunk.
- Mama, te leszel a hercegnő és én fogok vigyázni rád jó? - harsogta Ryo, miközben felmentünk a szobába.
- Hé, én nem szeretem, ha elkényeztetnek!
- De én most el foglak és kész! - mérgesen karba tette a kezét, én pedig elnevettem magam. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít az apjára. Nem csak a külseje, hanem a viselkedése is egy az egyben az apja. Végül is rábólintottam a dologra, ha ez boldoggá teszi, akkor csinálja csak nyugodtan. Végül megállapodtunk abban, hogy mesélek neki, az legalább kicsit megnyugtatta és már nem volt annyira izgága. A mesélés után Ryo elaludt, vele együtt pedig én is. Nagyon kifárasztó három gyereket nevelni, pláne ha terhes is az ember. Persze nem panaszkodhatok, hisz csodálatos gyerekeim vannak, ráadásul Ryosuke is nagyon sokat segít nekem. Mire felébredtünk, már ebédidő volt, Ryosuke pedig bejött a szobába.
- Na, megcsináljuk az ebédet? - nézett rám azzal a csábos mosolyával, de Ryota-nak ez nem tetszett.
- Apa, most neked kell megcsinálnod az ebédet, mert a mamának vigyáznia kell a babára, hogy Ryo meggyógyulhasson, ugye? - Ryosuke-t meglepte a dolog, de elmosolyodott, mikor meglátta, hogy Ryo szemei megtelnek könnyekkel.
- Hát persze, hiszen az a legfontosabb, hogy meggyógyulj! - felkapta a földről és nyomott egy puszit az arcára.
- Na, akkor vigyázz a mamára, rendben?
- Jó papa, szeretlek! - végül Ryosuke elment megcsinálni az ebédet, én pedig újfent ki voltam téve a fiúnk kényeztetésének. Az elején még élveztem, de a végén már kicsit kényelmetlen volt. Persze ezt nem mondtam meg neki, mert nem akartam őt megbántani. Ryo elég ragaszkodó típus, szóval mindig kell lennie mellette valakinek akibe csimpaszkodhat. Egyrészt talán egy kicsit elkényeztettük, másrészt elég visszahúzódó, szóval nem igen vannak barátai. Még szerencse, hogy itthon egyáltalán nem ilyen, be nem áll a szája és általában mindig mosolyog. Persze azért neki is votlak rossz napjai, főleg mostanában a betegsége idején. Elég sokszor sír és ingadozik a hangulata. Egyszer még boldog és nevet, máskor pedig sír és fél attól, hogy meg fog halni. Persze ez ilyenkor érthető. Annak idején Ryosuke is ilyen volt, szóval már megtanultam kezelni a dolgot.
- Mama, mikor lesz kész az ebéd? - nyafogott Ryo, mire megráztam a fejem.
- Mi lenne, ha lemennénk és megnéznénk, hogy áll apa? - ennek hallatára Ryo már rohant is előre. Úgy sietett, hogy féltem megbotlik és leesik a lépcsőről. Persze hiába mondanánk neki, ugyanúgy fogja csinálni, mint eddig. Mikor lementünk, láttuk, hogy az asztal tele van süteményekkel és teával, a lányok és Ryosuke pedig a konyhában sürgölődtek. Szóval ötórai teára készülnek?
- Mama, nézd mennyi süti van itt! - Ryo vigyorogva kapkodta a szemét a sokféle sütemény között.
- Hát remélem ezzel majd mindenki jól lakik! - Ryosuke kihúzta a széket, én pedig leültem.
- Papa, ugye mézes kekszet is csináltatok?
- Hát persze, hogy csináltunk!
- Akkor extra adagot kérek! - már nyúlt is volna a sütis tálba, de Saya ellökte a kezét.
- Hé, mi is akarunk enni belőle, ne edd meg az egészet! - duzzogta Sora is, nekem pedig el kellett fojtanom a nevetést. Végül a gyerekek megbékéltek és nyugodtan fejeztük be a sütizést.