2017. szeptember 26., kedd

1.rész

Soha nem gondoltam volna, hogy újra látni fogom őt, pláne nem azt, hogy ilyen helyzetben.Tisztában voltam azzal, hogy a kapcsolatunk tönkretételében nyakig benne voltam. Talán ha akkor, nincs az a csók, mi még együtt lennénk és nem kellett volna azt végig néznem, hogyan jön össze egy másik sráccal, aki legalább annyira szereti őt, mint én. Persze nem hibáztathatom ezért Kei - t, hiszen nem ő tehet a dologról. A középiskolai évek már rég elmúltak, de azóta sem sikerült elfelejtenem őt. Pedig mennyire megbántottam Megumi - t azzal a csókkal. Talán most jött el az ideje annak hogy megfizessek érte. Épp az anyámmal való újabb veszekedést követően szálltam autóba, kicsit sem nyugodt állapotban. Egyszerűen felfogni sem tudtam, hogyan volt képes ilyen hamar túllépni az apám halálán és már most férjhez menni máshoz. Jó tudom, hogy hat hónap a gyászidő és ő pedig másfél évet várt az esküvőig, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy megfeledkezett arról, hogy egykoron még őt szerette. Dühös voltam és egyáltalán nem figyeltem az útra. Talán ezért is történhetett meg, hogy nem figyeltem a felém száguldó kamionra, ami egy hangos csattanást követően lesodródott az útról. Az utolsó, amit éreztem, az egy hatalmas koppanás volt a fejemen, a többit mind homály fedi. Fogalmam sem volt meddig nem voltam eszméltemnél, ám arról igen, hogy még eszméletlenül is hallottam amit mondtak nekem. Pontosabban azt, amit az anyámnak mondtak arról, hogy soha nem leszek képes mozogni és szavakkal kommunikálni. Az már csak mellékes, hogy elveszítettem a hajamat, illetve a gyógyszernek hála az arcom is felpuffadt, a lényeg azon volt, hogy soha az életben nem lehetek már önálló és életem végéig szükségem lesz az anyám segítségére. Ez az egész annyira szíven ütött, hogy legszívesebben ordítottam volna, sőt legbelül talán meg is tettem. Egy ideig azt hittem egyedül maradtam, mikor hallottam, ahogyan az anyám kiviharzik a szobámból, de pont ekkor hallottam meg egy angyali hangot.
- Bárcsak segíthetnék rajtad! - ezer közül is felismertem Megumi hangját. A hangja mindig is gyengéd volt és sosem emelte fel, még akkor sem, ha igazán mérges volt rám. Éreztem, ahogyan egy puszit nyom a homlokomra, nekem pedig kedvem lett volna felkelni, szorosan megölelni és nem ereszteni el soha többé. Nem tudom mit érezhetett abban a percben, hiszen az egykori szerelmét kellett ilyen állapotban látnia. Bárcsak képes lettem volna kinyitni a szememet, hogy lássam milyen arcot is vág most. Néhány perc elteltével az anyám is megjelent, én pedig végighallgathattam a párbeszédüket arról, hogy Megumi már továbblépett, én viszont nem voltam képes elengedni őt, még nem.
- Sajnos lehetetlen, hogy mi újra együtt legyünk! - erre a mondatra felnyíltak a szemeim. Egyszerűen csak kétségbe voltam esve, mert annyira szerettem volna kikiabálni magamból, amit abban a percben éreztem és mégsem voltam képes megtenni. Láttam, hogy Megumi is ugyanolyan kétségbeesett mint én és félve, de odasétált hozzám és magához ölelt.
- Atsuya, én mindig itt leszek melletted! - ezt a mondatot akartam mindig is hallani a szájából. Egyszerűen csak azt akartam, hogy velem legyen és egy percre is, de érezhessem a teste melegét, ahogy magához ölel és nem enged el többé. Szerencsére az ölelése megnyugtató volt, én pedig már nem rettegtem többé. Bár mennyire is nem akarom, de kénytelen leszek beletörődni, abba, hogy már soha többé nem leszek alkalmas az életre. Éreztem, ahogyan Megumi elenged engem.
- Nekem most már tényleg mennem kell! - fel akart állni, de én nem akartam elengedni, így úgy csimpaszkodtam bele, mint egy kisgyerek az anyjába. Egyszerűen nem akartam, hogy ennyivel vége legyen. Hiszen azt mondta mindig mellettem lesz, akkor miért most akarja megszegni amit mondott?
- Miért kell ilyen makacsnak lenned? - szólalt meg, miután az anyámnak sikerült meggyőznie őt arról, hogy legalább a mai napot töltse velem. Annyira boldog voltam, hogy mégsem kellett tőle elszakadnom. Nekem sikerült elaludnom és csak Megumi ébresztőjére keltem fel.
- Atsuya, kelj fel, muszáj enned egy kicsit! - én felkeltem, de miután megláttam az ebédet, megráztam a fejemet és átfordultam a másik oldalamra.
- Ne legyél olyan mint egy ötéves! - na ez tényleg szíven ütött. Vajon tényleg olyan vagyok most mint egy ötéves? Mindenesetre éreztem, ha ez így megy tovább tuti el fogom sírni magamat. A sírás elmaradt, viszont egy könnycseppnek még így is sikerült utat törnie. 
- Sajnálom, hogy ilyet mondtam neked! - az egyik ujjával megsimogatta az arcomat, én pedig az arcomhoz szorítottam a kezét. Csak érezni akartam, ahogyan a gyengéd keze súrolja az arcomat és még ha egy percre is, de minden olyan lehetett mint régen volt. Végül mégis hajlandó voltam megenni az ebédemet, noha semmi étvágyam nem volt. Valahányszor csak ránéztem az ételre, a gyomorom is felfordult. Megumi végül kiment a szobámból és percekkel később az anyám érkezett meg.
- Atsuya, mégis miért kellett ilyen butaságot csinálnod? - ült le mellém, mire potyogni kezdtek a könnyeim. Már én is tudom, hogy ez butaság volt, de talán ez a büntetésem azért, mert megbántottam a lányt aki tényleg szeretett engem. Ha már Isten ezt az életet szánta nekem, akkor mostantól így kell éljek, akár akarok, akár nem. Az anyám elköszönt tőlem és elmondta, hogy ma Megumi bent marad nálam, aminek nagyon örültem. A tény, hogy egész éjszaka mellettem lesz, sokkal többet jelent, mint bármiféle orvoslás. Még az is lehet, hogy sokkal hamarabb felgyógyulnék, ha mellettem maradna.
- Látom, már ébren vagy. Igazából jobb is így. Atsuya mostantól kezdve, majd én fogok vigyázni rád! Segítek az öltözködésben, gondoskodni fogok rólad, amíg a kórházban vagy! - ez a legcsodásabb hír, amit csak kaphattam. Elmosolyodtam és legbelül kiabáltam is örömömben. Mostantól kezdve nagyon fogok igyekezni, hogy egészséges lehessek és majd én magam köszönhessem meg Megumi-nak, hogy segített nekem felgyógyulni. - Ezek szerint örülsz a dolognak! - még szép, hogy örülök! Amióta csak szakítottunk, ez volt a legjobb hír, amit kaptam. Remélem sok időt tölthetünk majd így el együtt és talán még az is lehet, hogy Megumi újra belém szeret. Tudom, nem érdemelném meg, mégis annyira jó lenne.
- Nézd, ez majd segíteni fog neked abban, hogy kommunikálhassunk. Ha gondolsz valamire, azt mutasd meg nekem és akkor majd tudni fogom, mit szeretnél! - annyiféle szó és kifejezés volt azon a táblán. Talán így majd tényleg könnyebb lesz megtanulnom beszélni, hisz már szavakkal nem kommunikálhatok. Az ölelésre mutattam, mire Megumi elmosolyodott és a fejemet a mellkasára döntötte. Kicsit zavarban voltam, hiszen már közel sem úgy néztem ki, mint eddig: Hajam már nem volt, az arcom a gyógyszerek miatt felpuffadt, ráadásul meg sem tudtam mozdulni. Ő ennek ellenére, mégis csak mosolyogni tudott rám. Egész este együtt voltunk, viszont legnagyobb bánatomra, elég hamar elaludtam. Legközelebb arra ébredtem fel, hogy Megumi beszél valakivel, feltehetőleg Kei-el.
- Megu, azt gondoltam, hogy ma vacsorázhatnánk együtt!
- Ez igazán jól hangzik! - tudtam, hogy ez fog történni. Ugyan miért is hitegettem magam azzal, hogy a közös együttlét, majd közelebb hoz minket egymáshoz. Hiszen ő már Kei-hez tartozik, én csak felesleges púp vagyok a hátán. Éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, de igyekeztem visszatartani.
- Valami baj van?
- Nem, de a mai nap mégsem jó! Későn végzek a kórházban, de holnap bepótoljuk, ígérem! - azzal lecsapta a telefont.
- Most boldog vagy? - hallottam, hogy nagyon mérges rám, nekem pedig bűntudatom lett. Megumi akár el is mehetett volna a barátjával vacsorázni, ehelyett egy nyomorékot gondozhat, az elkövetkezendő hónapokban. Szomorúan lehajtottam a fejemet és képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet. Egyszerűen önzőnek éreztem magam azért, amit teszek vele, de nem tehetek arról, hogy ennyire szeretem őt.
- Atsuya, te tényleg azért sírsz, mert itt maradtam veled? - erre csak megráztam a fejem. Való igaz, örültem, hogy itt marad velem, de nem örömömben sírtam el magam. Végül a táblán az önző szóra mutattam, hiszen mégiscsak az vagyok.
- Egyáltalán nem vagy önző! Neked csak szükséged van arra, hogy ne legyél egyedül! - ez így nem teljesen igaz. Nem arra van szükségem, hogy valakivel legyek, nekem csak ő kell! Nem terveztem, de végül, a szeretni szóra mutattam.
 Azért tartod magadat önzőnek, mert szeretsz engem? - bólintottam egyet és az oldalamra fordultam. Képtelen voltam a szeméve nézni. Erre ő magához ölelt. Magamba szippantottam a parfümének az édes, epres illatát, az arcomat pedig a vállába süppesztettem.
- Eláruljak egy titkot neked? Én is szeretlek téged Atsuya! - szóval mégiscsak igaz! El sem hiszem, hogy azok után, ami köztünk történt, még mindig szeret engem. Nos, most már csak egy esélyem van őt visszaszerezni. Semmi sem tántoríthat el a célomtól, mert vissza fogom őt szerezni!

2017. május 9., kedd

1.rész

Ti hisztek az örökké tartó szerelemben, aminek sem tér, sem idő nem szabhat határt? Nos, hazudnék, ha azt mondanám, én nem hiszek benne. Hiszen mondhatni szép életem van. Egyetemre járok és egy közös lakásban élek a szerelmemmel, Kei - el együtt.... De ez nem jelenti azt, hogy boldog is vagyok! Noha igyekszek megadni Kei - nek minden szeretetet, amit megérdemel, mégsem tudom elfelejteni az első igazi és máig az egyetlen szerelmemet. Yamada Atsuya a mai napig az egyetlen személy maradt, aki előtt őszintén tudtam mosolyogni. A kapcsolatunk azonban fájdalmasan ért véget, mindketten kételkedni kezdtünk a másikban. Én mégis azt érzem, hogy az iránta táplált szerelmem még nem szűnt meg teljesen. Ez a nap is úgy kezdődött el, mint a többi. Épp indultam a kórházba, ahol alkalmi munkát vállaltam el, mint gyermek gondozó. Kei már az egyetemen van, ezért nem szerettem volna zavarni azzal, hogy felhívom. Miután elkészültem indultam is. Általában taxival mentem, de ma az idő kifejezetten szép volt, így a saját lábaimon sétáltam a kórházhoz. Ilyenkor reggel, már nagy a tömeg, a kisebb sérültek, ilyenkor érkeznek meg. A sok ismeretlen ember között, észrevettem egy ismerős személyt. Atsuya édesanyja Hitomi idegesen toporgott egyik lábáról a másikra.
- Hitomi San! - köszöntem oda neki, mire ő a magas sarkújában odatipegett hozzám és szorosan megölelt.
- Jaj, annyira jó, hogy most itt vagy Megumi!
- Mi történt?
- Atsuya.... Néhány napja autóbalesete volt és most műtik meg, de még így sem biztos, hogy túléli! - szipogott a vállamon, nekem pedig a szó a torkomra akadt. Képtelen voltam elhinni, amit az imént hallottam. Sohase gondoltam volna, hogy újra hallani fogok Atsuya - ról, pláne azt nem, hogy ilyen rossz híreket.
- Meséljen el mindent!
- Úgy három napja történt az egész. A rendőrök azt mondták, hogy egy kamion belé hajtott és ez okozta a balesetet. Ha valami történik vele, akkor azt biztos nem fogom túlélni!
- Kérem, nyugodjon meg. Most erősnek kell lennie, főleg Atsuya miatt! Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz! - igazából szerettem volna ezt hinni, de egy bennem motoszkáló hang még is azt súgta, hogy komoly a dolog. Főleg, hogy műteni is kellett. Ezt a saját szememmel is láthattam, mikor az orvos kitolta a teljesen eszméletlen Atsuya - t a műtőből. Soha nem láttam, még ilyen állapotban. A szájából csövek lógtak ki, az arca fel volt puffadva és a haja is le lett nyírva. Ott feküdt teljesen kiszolgáltatottan és én nem tudtam tenni semmit sem azért, hogy ez ne így legyen. Mozdulatlanul bámultam, hogyan viszik el, mikor Hitomi San elkapta a csuklómat és velem együtt futott a doktor után.
- Doktor úr, mi történt a fiammal? Miért nincs meg a haja és miért nézz ki így?
- Asszonyom, a fián agyműtétet kellett végrehajtanunk, arc puffadása pedig a gyógyszer egyik mellékhatása.
- Inkább azt mondja, hogy rendben lesz e! - szóltam közbe.
- Sajnos a műtét bármennyire is jól sikerült, az agykárosodása olyan súlyos volt, hogy nem sok esély van rá, hogy teljesen fel fog épülni!
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy nem lesz képes sem a mozgásra, sem a beszédre! - Ha eddig nem éreztem volna rosszul magamat, hát ez most tett róla, hogy a boldog napom végleg a homályba vesszen. Az orvos mondata a fülemben csengett. Atsuya már nem lesz soha önálló, élete végéig segítségre lesz szüksége ahhoz, hogy egyáltalán eljusson bárhova is. A szobában ahová tolták őt, megfagyott a levegő. Összeszorult a szívem, mikor arra gondoltam, hogy ez a teljesen magatehetetlen fiú korábban tele volt élettel. Az apja annak a közép iskolának az igazgatója volt, ahol én is tanultam. Mikor az iskolába kerültem, még nem igazán rajongtam érte, mert biztos voltam benne, hogy ő sem különbözik a többi gazdag fiútól. Ráadásul neki akkor még volt barátnője, Tamiya Mariya, aki finoman szólva elég beképzelt volt. Aztán, ahogy telt az idő, kezdtük egyre jobban megismerni egymást. A tanév végén pedig, hivatalosan is egy pár lettünk. Nagyon sajnáltam, hogy a kapcsolatunk így ért véget.
- Na, jó nekem ez nem megy! - Hitomi San sírva kirohant, az orvos pedig utána. Én ott maradtam egyedül, az eszméletlen fiú mellett. Legszívesebben elmentem volna, de a lábam nem akart engedelmeskedni. Valahányszor rápillantottam, a szívem összeszorult. Képtelen vagyok elképzelni milyen élet vár majd így rá. Nem fogja tudni elmondani, hogy mit gondol és érez. Odasétáltam mellé és a kezemet végig simítottam az arcán.
- Bárcsak segíthetnék rajtad! - suttogtam a fülébe és egy puszit nyomtam a homlokára. Nagyon szerettem volna dolgozni, hogy eltereljem a figyelmemet, de nem szerettem volna egyedül hagyni. Tisztában voltam vele, hogy milyen súlyos dolog az agykárosodás. Amikor a beteg felébred rémült lesz, és mindenkit el akar zavarni maga mellől. Az ő esetében ez még rosszabb, hiszen képtelen lesz hangot kiadni a torkán, így a félelem érzete tovább nő. Titkon reménykedtem abban, hogy vele ez nem fog megtörténni.
- Megumi, sajnálom, hogy elszaladtam, de muszáj volt egy kicsit levegőznöm!
- Ugyan már Hitomi San, semmi gond! Akkor, ha nem bánja, én megyek is!
- Kérlek, ne hagyd most őt magára! Félek, ha felébred, nem akar majd látni engem!
- Mi történt?
- Még nem tudta feldolgozni azt, hogy férjhez mentem! Atsuya továbbra is ragaszkodik a halott apjához, emiatt sokat veszekedtünk.
- Rendben, ma még bent maradok, de nekem iskolába kell járnom és ott van a barátom is!
- Teljesen kiment a fejemből, hogy neked már van valakid! Tudod Atsuya még nem tette túl magát a szakításotokon. Ő még mindig szeret téged Megumi!
- Sajnos lehetetlen, hogy újra együtt legyünk! - hirtelen mozogni kezdett az ágy, Atsuya pedig kinyitotta a szemét. Sosem felejtem el, azt a rémült tekintetet, amivel rám meredt. A barna szempár, ami korábban tele volt élettel, most félelmet sugárzott. Kétségbe voltam esve, mert nem tudtam mit tegyek. Féltem, ha a közelébe megyek, a félelme tovább fog nőni. Nem voltam benne biztos, hogy emlékszik e rám vagy sem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, végül odamentem hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem. Szerettem volna, legalább egy kicsit megnyugtatni.
- Atsuya, én mindig itt leszek melletted! - suttogtam a fülébe és apró puszikat hintettem az arcára. A karjaim között olyan volt, mint egy rémült kisgyerek. Azok a nagy barna szemei, amivel engem vizslatott kezdtek egyre többször lecsukódni, míg végül teljesen meg nem nyugodott.
- Hála az égnek, hogy sikerült megnyugtatnod! Biztos vagyok benne, hogy emlékszik rád!
- Nekem, most már tényleg mennem kell! Kérem, vigyázzon rá! - épp keltem volna fel, de Atsuya úgy belém kapaszkodott, hogy mozdulni sem tudtam.
- Nem maradnál bent ma nála? Látod, hogy nem akar téged elengedni!
- Miért kell ilyen makacsnak lenned? - erre az arcára elterült egy mosoly és úgy aludt tovább. Biztos voltam benne, hogy még ha nem is tudja elmondani, amit most érez, nem akarja, hogy újra távol kerüljek tőle. Pedig ez a kapcsolat köztünk soha nem lesz már olyan, mint régen volt. Hitomi San hazament, hogy rendbe szedje magát, én pedig ismételten egyedül maradtam Atsuya - val. A súlyos csendet, ami ránk telepedett Atsuya halk szuszogása törte csak meg. Olyan békésen és ártatlanul aludta az igazak álmát, mintha mi sem történt volna. Fél órával később megérkezett a nővér Atsuya ebédjével, én pedig kénytelen voltam őt felébreszteni.
- Atsuya, kelj fel muszáj enned egy kicsit! - erre ő kinyitotta a szemét, majd miután meglátta az ebédjét, megrázta a fejét és a másik oldalára fordult.
- Ne legyél olyan, mint egy ötéves! - Atsuya rám nézett és a szemében megláttam egy könnycseppet. Tudtam, hogy nem szabadott volna ezt mondanom neki, csak kicsúszott a számon.
- Sajnálom, hogy ilyet mondtam neked! - az ujjamat végigsimítottam az arcán, erre ő a kezébe vette a kezemet és az arcához szorította. A szívem vadul kezdett el kalapálni. Olyan volt, mint mikor együtt voltunk és mikor minden a legnagyobb rendben ment köztünk. Végül sikeresen rávettem arra, hogy egyen, amit nekem kellett beletuszkoljak. Szerencsére nem volt már akaratos és sikerült lenyugodnia. Igazából fogalmam sem volt, mihez kezdhetnénk mi ketten, hiszen Atsuya nem volt képes semmire sem. Csak ültem ott mellette és figyeltem, ahogyan a mellkasa fel és le mozog minden egyes lélegzet vételénél. Mikor elaludt, úgy döntöttem kimegyek egy kicsit a folyosóra, hogy összeszedhessem magamat. Fogalmam sem vol, mihez is kezdhetnék most. Nem akartam magára hagyni ilyen állapotban és az anyjának is megígértem, hogy gondoskodok róla ma, de nem maradhatok itt örökké.
- Megumi Chan! - hátrafordultam és szembe találtam magamat, Atsuya orvosával, egyben a főorvossal, akinek a keze alá dolgoztam.
- Doktor úr, mi történt?
- Láttam milyen jól gondját viseled Yamada Kun - nak. Szeretnélek megkérni arra, hogy gondozd továbbra is te!
- Akkor ez azt jelenti, hogy kórházban kell maradnia?
- Sajnos, ameddig az állapota úgy kívánja, kénytelenek leszünk itt tartani őt. Addig is szeretném, ha te gondoskodnál róla! Tőled nem ijedt meg és ahogy látom, jól kijöttök egymással.
- Sajnálom, de nekem ott van az egyetem, nem halaszthatok!
- Ha emiatt van, akkor ne aggódj, beszélek a tanáraiddal és elmondom nekik mi a helyzet! - erre mégis mit válaszolhattam volna? Nem mondhattam el neki az igazi okát, amiért nem szeretnék Atsuya közelében lenni, mert ez csak rám a tartozik és senki másra.
- Köszönöm, nem fogok csalódást okozni! - biccentettem egyet a fejemmel.
- Szeretnék adni neked valamit, amivel Yamada Kun tud majd kommunikálni! - a kezembe nyomott egy táblát, tele betűkkel és szavakkal.
- Szóval, ha rámutat egy szóra, akkor így tud majd kommunikálni?
- Igen, így a te dolgod is könnyebb lesz. 
- Köszönöm Doktor, akkor én most visszamegyek! - biccentettem egyet és visszamentem a szobába. Atsuya már ébren volt és azokkal a nagy boci szemeivel egyre csak rám nézett. Ha lehet még aranyosabb volt, mint általában.
- Látom, már ébren vagy. Igazából jobb is így. Atsuya mostantól kezdve, majd én fogok vigyázni rád! Segítek az öltözködésben, gondoskodni fogok rólad, amíg a kórházban vagy! - a szemei az eredeti méretük kétszeresére tágultak, ráadásul egy aranyos mosoly kúszott az arcára.
- Ezek szerint örülsz a dolognak! - jegyeztem meg magamnak, mire ő hevesen bólogatni kezdett. Nem hibáztatom őt ezért, hiszen látszik, hogy tényleg fontos neki, hogy mellette legyek.
- Nézd, ez majd segíteni fog neked abban, hogy kommunikálhassunk. Ha gondolsz valamire, azt mutasd meg nekem és akkor majd tudni fogom, mit szeretnél! - a kezébe nyomtam a táblát, mire ő az ölelésre mutatott. Elmosolyodtam, majd a fejét a mellkasomra döntöttem és simogatni kezdtem az arcát. Nagyon megnyugtató érzés volt újra vele lenni. Tudom, hogy köztünk már soha nem lehet semmi komoly, mégis jó érzés volt gondoskodni róla. A nap hamar véget ért, én pedig egyáltalán nem vettem észre ezt. Atsuya már javában aludt, mikor rezgett a telefonom, ami Kei nevét jelezte ki.
- Megu, azt gondoltam, hogy ma vacsorázhatnánk együtt!
- Ez igazán jól hangzik! - ám ekkor ránéztem Atsuya - ra, akinek a szemében megjelent egy könnycsepp, nekem pedig nem volt szívem itt hagyni őt egyedül.
- Valami baj van?
- Nem, de a mai nap mégsem jó! Későn végzek a kórházban, de holnap bepótoljuk, ígérem! - erre kinyomtam a telefont, mégsem várva a válaszát.
- Most boldog vagy? - vetettem oda Atsuya - nak, aki szomorúan lehajtotta a fejét és akkor láttam, hogy könnycseppek gördülnek ki a szeméből. Vajon tényleg ennyit jelentett neki az, hogy itt maradtam mellette és nem mentem haza, hogy Kei társaságában legyek?
- Atsuya, te tényleg azért sírsz, mert itt maradtam veled? - erre megrázta a fejét, majd előkapta a táblát és az önző szóra mutatott rá.
- Egyáltalán nem vagy önző! Neked csak szükséged van arra, hogy ne legyél egyedül! - erre a szerelem szóra mutatott.
- Azért tartod magadat önzőnek, mert szeretsz engem? - bólogatott egyet, majd elfordult tőlem. Próbált türtőztetni magamat, de nem ment és szorosan magamhoz öleltem.
- Eláruljak egy titkot neked? Én is szeretlek téged Atsuya! - nyomtam egy puszit a homlokára, mire ő letörölte a szeméből a könnycseppeket. Furcsa érzés járt át, mintha megkönnyebbültem volna. Nem akartam újra ezt érezni, de nem tagadhattam le magam előtt, hogy ugyanúgy szeretem Atsuya - t, ahogyan a középiskolában is. Kár, hogy olyan szomorúan ért véget, így már esély sincsen rá, hogy együtt legyünk.... Vagy talán mégis?

2017. április 18., kedd

Gyertyafény

Gyertyafény

Honda Megumi, egy huszonéves fiatal lány. aki egyetemre jár, emellett pedig egy kórházban is besegít. Barátjával Kei - el él együtt és bár nagyon igyekszik úgy szeretni a fiút, ahogyan az megérdemli, mégsem tudta elfelejteni, első és egyetlen szerelmét Yamada Atsuya - t, akivel elég csúnyán szakítottak. A sors azonban egy újabb esélyt ad kettejüknek, mikor Atsuya balesetet szenved és magatehetetlenné válik, Megumi lesz az ápolója. A fiú képtelen elmondani neki, mennyire megbánta már a múltban történteket, Megumi pedig fél a csalódástól. Vajon hogyan végződik kettejük szerelme? Mint a gyertyafény erősen fog lángolni, vagy éppen elhalványulni?

2017. március 19., vasárnap

Epilógus.

Az elmúlt egy év, mind számomra, mind pedig a körülöttem élők számára izgalmasan telt. Hivatalosan is elhagytam a kórházat, de havonta vissza kell, járjak ellenőrzésekre, illetve a tornát sem hagytam abba. Yuto, Hikari és én végül sikeresen felvételiztünk a Tokiói egyetemre, így szerencsére együtt tudtunk maradni. Időközben Chinen is elkezdte a középiskolát, a második évfolyamtól, így nem túl sok mindenről marad le. Az én kis öcsikém imád iskolába járni és persze az is okoz neki elég örömöt, hogy Umika Chan készíti fel őt a korábbi anyagokból, így még több időt tölthetnek együtt. A bátyáim közül, már csak Yuya él velünk, Daiki ugyanis Yuma - val és a mamájával együtt él egy utcára tőlünk. Ennek ellenére napi szinten látogatnak meg minket. Inoo Chan és Momo Chan esküvője, végül nyáron lesz. Hikaru és Keito, noha szinglik még, ezernyi jó tanáccsal látták el őt. Keito még egy jó darabig velünk lesz, hiszen itt kezdte el az egyetemi éveket. Na és mi a legjobb hír, amit idáig kaptam? Hikari végre ideköltözött hozzánk, a szobámba, így Chinen sajnos nem maradhatott tovább, de ez nem szegte a kedvét, hiszen saját szobát kapott, ami már most tele van különféle plüss állattal, ami csak egyre gyarapodik. Ma tartunk egy családi összejövetel félét, amire természetesen a barátokat is meghívtuk, így Hikaru, Inoo Chan és Momo Chan, valamit Yuto, Suzuka Chan és Yabu Sensei is tiszteletét teszi nálunk. Az iskola nem rég fejeződött be, így otthon pihenem ki a nap fáradalmait.
- Megjöttem! - kiáltott Chinen és ugrándozva lépett be a házba.
- Nocsak, megjött az én egyetlen kicsi öcsikém - megragadtam a kezét, majd magamhoz szorítottam.
- Yama Chan, annyira nagyon tetszik az iskola, ráadásul Umika Chan megkérdezte, hogy elmegyek e vele a hétvégén fagyizni!
- Akkor úgy tűnik, minden rendben van veletek. Örülök, hogy boldog vagy!
- Már megint elkaptam, a vidámság kórt Yama Chan! - nevette el magát. A vidámság kór, Chinen személyes betegsége, amit akkor találtunk ki, mikor a kórházban voltunk és ez nagyon ragályos tud lenni.
- Nahát, hazajött a kis öcsénk Yuyan! - kiáltott fel Daiki az emeletre, mire Yuya társaságában, egyenesen a kis törpéhez mentek és elkezdték őt csikizni. Jó volt rájuk nézni, ahogy jó testvérek módjára civakodnak. Örülök, hogy Chinen is a család tagja lett.
- Meg hoztuk az italt Ryosuke! - lépett be a házba Inoo Chan Hikaru társaságában.
- Miféle italt?
- Természetesen pezsgőt! Azt ne mond, hogy te még nem ittál!
- Hát még nem volt hozzá szerencsém, de nem hiszem, hogy bármiből is kimaradta, volna. Egyébként, meg hol van Momo Chan?
- Keito hozza el őt az egyetemről és együtt jönnek. Szerencse, hogy egy helyre járnak, így van személyes sofőrre. Inoo Chan igazat mondott, mert Keito és Momo Chan valóban együtt jöttek, hasonlóan Yuto és Suzuka Chan is. Mindössze egyetlen személy hiányzott és az Hikari. Végül nélküle ültünk asztalhoz, amit nagyon sajnáltam.
- Yama Chan, ne legyél szomorú, Hikari Chan biztosan jönni fog! - vigasztalt engem Chinen, én pedig elmosolyodtam. Szerencsére igaza volt és durván 10 perccel később, Hikari nyitott be.
- Sajnálom, hogy késtem, de van egy hírem, amit muszáj most elmondanom!
- Mi történt? Velem kapcsolatos? - álltam fel a helyemről és odamentem hozzá.
- Egy kicsit talán igen. Ryosuke babát várok! - hirtelen fel sem tudtam fogni mit mondott nekem.
- Akkor én most tényleg apuka leszek?
- Igen és ráadásul nem is egy babának, hanem kettőnek!
- Kettőnek? Akkor ezek szerint Sora és Saya végre úton vannak! - kiáltottam fel, mire mindenki értelmetlen fejjel bámult rám.
- Yama Chan, honnan tudod ilyen biztosra, hogy lányok lesznek?
- Mert ennek így kell lennie öcsi, bár mindig azt hittem Ryo lesz az idősebb, de sebaj, mert így a két kislánynak lesz majd egy olyan cuki kisöccse, mint amilyen nekem is van! - paskoltam meg Chinen fejét, ő pedig kuncogni kezdett.
- Köszönöm Hikari, te tényleg egy igazi tündér vagy! - közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.
- Ryosuke, látod mondtam, hogy egy család leszünk és boldogok leszünk együtt!
- Na, jó ideje köszöntőt mondani! Igyunk az én drága fiamra, aki sikeresen leküzdötte a betegséget és most boldogabb, mint valaha! - emelte fel a poharát az apám, mire én is szót kértem.
- Szeretném mindenkinek megköszönni, hogy segítettetek nekem és mellettem álltatok! Tudom, hogy az elmúlt egy év kemény volt, rengeteg rossz és jó dolog történt velünk, de egy valami nem változott, a családi kötelék. A Yamada család, mindig is nagy volt, de most sok új taggal bővült, még ha nem is vér szerinti kötelék tart össze minket.
- Én vagyok a legkisebb Yamada testvér! - emelte fel a kezét Chinen, mire mindenkiből kitört a nevetés. Egyszerűen jó volt rájuk nézni, ahogyan boldogan nevetnek. Ez a család tényleg összetartó volt és lesz is mindig. Én pedig már bátran elmondhatom: A holnap soha nem ér véget!

21. rész(befejező rész)

Az a másnapra megbeszélt utolsó együtt töltött nap, végül a hétvégéig elcsúszott. Addig ugyanis még én is éreztem, hogy ki fogom bírni. Ám a hétvégére a szervezetem olyannyira legyengült, hogy már az ágyból sem tudtam felkelni. Hikari és az anyám mindennap itt voltak bent velem és egy percre sem mozdultak el mellőlem. Hiába, mindketten igazi angyalok. Mindenkitől külön - külön szerettem volna elbúcsúzni, hogy végül a halálom előtti utolsó pár percemet, az anyám és Hikari társaságában tölthessem el. Nem szerettem volna, ha mindenki látná, hogyan megyek el. Így is eleget szomorkodtak és szenvedtek már miattam, szeretném őket megkímélni ettől az egésztől.
- Hikari! - suttogtam, mire az éppen alvó lány felébredt.
- Ryosuke mi történt? Hozzak valamit?
- Csak szeretném, ha átölelnél, hogy még egy kicsit érezhessem milyen az ölelésed.
- Ne mondj már ilyet! Odaült mellém, majd a fejemet a vállára hajtotta. Olyan megnyugtató érzés volt. Ezeket a dolgokat szeretném magammal vinni, mikor örökre itt hagyom ezt az életet.
- Sajnálom, hogy az örökké, nem fog örökké tartani és nem lehetünk boldogok, mint egy család! Tönkretettem mindent ezzel a betegséggel.
- Ryosuke, jól figyelj ide! Te mindig is az első és az igazi szerelmem maradsz, történjék bármi! Ha el is kell válnunk egymástól, egy részed mindig itt lesz velem!
- Ígérd meg nekem, hogy keresni fogsz majd valakit, akivel nagyon boldogok lesztek és majd a gyerekeitek olyan aranyosak és szépek lesznek, mint te!
- Fejezd, már be kérlek! - hallottam, hogy már nem bírja türtőztetni magát és a zokogásának hangja töltötte be a szobát - Az istenért Ryosuke, legalább most ne erről beszéljünk! Szeretnék arról beszélni, hogy mennyire hálás vagyok neked azért, amiért mindig itt voltál mellettem, és mert mindig szerettél engem. Ne úgy beszéljünk, mintha ez lenne az utolsó alkalom!
- Ugye tudod, hogy szeretlek és szeretni is foglak téged mindig. Ez az egy dolog sosem fog megszűnni emlékszel? Mert tényleg te vagy a legszebb dolog, az életemben! - nyomtam egy puszit a kézfejére, mire ő fölém hajolt és megcsókolt. Így telt el a reggel. Délelőtt, már nem csak a családom, de az egész osztályom, beleértve Sakurai Sensei - t és Yabu Sensei - t is, mind ott voltak velem.
- Köszönöm, hogy mindenki eljött ma! Nem így akartalak újra látni titeket, de szerettem volna méltóképpen elbúcsúzni mindenkitől.
- Ryosuke, miről beszélsz? - kérdezte Yuto úgy, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mi folyik körülötte.
- Yuto, nekem ezek az utolsó óráim és szerettem volna, ha a barátaim is itt vannak velem. Csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm azt, hogy befogadtatok engem és az osztály része lehettem. Tudom, hogy ez csak egy kis dolog, de remélem, hogy sikerül megvalósítanotok azt, amit elképzeltetek. Yuto kérlek, ígérd meg nekem, hogy a csapat benned megtalálja majd a legjobb vezetőjét!
- Ne beszélj már így Ryosuke, különben a végén még sírni fogok! - erre mindenki, nevetett, beleértve engem is.
- Umika Chan, remélem tudod, hogy tőled mit kérek!
- Ne aggódj Yamada Chan, vigyázni fogok Chinen Kun - ra, ebben biztos lehetsz!
- Sakurai Sensei, Yabu Sensei tényleg hálás vagyok a kemény munkájukért. Tudom, hogy sosem voltam egy könnyű eset!
- Ugyan már Yamada Kun, te voltál az egyik legjobb tanítványom! Ezt szeretnénk a csapat nevében odaadni neked! - Yuto egy dobozból előhúzta az egyes számú mezt, amit mindenki aláírt, kivétel nélkül. Meghatott, hogy mind eljöttek, csak azért, hogy engem láthassanak. Yuto kivételével a többiek elmentek, ő ugyanis mindenképp maradni akart. 
- Ryosuke, úgy látjuk végre eltűnt a nagy tömeg! - jelent meg fülig érő mosollyal az arcán Inoo Chan és Hikaru.
- Kei, na, sikerült a műtét?
- Igen és már most sokkal jobban érzem magam. Köszönöm, hogy rábeszéltél a dologra! De nem jöttünk ám egyedül. Uram, fáradjon be! - erre Keito sétált be az ajtón, én pedig egy pillanatra elmosolyodtam.
- Keito, hát te is eljöttél?
- Hiszen a rokonom vagy, nem hagyhattalak cserben.
- Gondolom, már mind tisztában vagytok az állapotommal. Csak szeretném megköszönni nektek, hogy sikerült mosolyt csalnotok az arcomra és, hogy mellettetek egy percre sem tudtam unatkozni! Kei, remélem, beadod végre a derekad és összeköltözöl Momo Chan - nal!
- Igazából, tegnap kértem meg a kezét! - suttogta a fülembe, mire Hikaru felhorkant
- Most már csak én vagyok az egyetlen szingli a csapatban?
- Az egyetlen?
- Te nem is tudsz róla, Yamada Chan? Daiki visszafogadta a gyereke anyját és azt tervezik, hogy lesz esküvőjük is. Yuyan, pedig már túl van az első randin Mai Chan - nal!
- Ezekről én miért nem tudok?
- Nem akartak téged fárasztani ezzel! Az állapotodat tekintve bármilyen hirtelen dolog, csak súlyosbította volna az állapotodat! - ült le mellém Inoo Chan, de már nem mosolygott. Most először láttam azt, hogy a mindig vicces Hikaru is fájdalommal teli tekintettel pillant rám.
- Szerintetek jobb helyre fogok kerülni? 
- Ha el is mész, az biztos, hogy azon a helyen meg fogod találni a paradicsomodat! De azért minket se felejts el és hozz ajándékot oké?
- Ez csak természetes Hikaru! - még az utolsó pillanatokban is képesek mosolyt csalni az arcomra. Körülbelül 10 perc sem telt el, mikor Chinen rontott be a szobába. A kis törpe lihegett és alig kapott levegőt.
- Öcsi, képes voltál futni? Hiszen tudod, hogy baj van a szíveddel!
- Nem érdekel a szívem, az egyetlen, ami fontos, az te vagy Yama Chan! - láttam, hogy a könnyeivel küszködik, a többiek pedig kettesben hagytak minket.
- Nem is hiszed, el mennyire szükségem van most rád! - erre ő odaszaladt hozzám és a fejét ráhajtotta a mellkasomra.
- Szeretném hallgatni, ahogyan veszed a levegőt Yama Chan, mert abból tudom, hogy élsz még!
- Figyelj rám egy kicsit Chinen! Szerettem volna teljesíteni a kívánságodat!
- Miféle kívánság?
- A fiókban van egy papír, azt vedd ki és olvasd fel hangosan! - ő bólintott egyet, majd kivette az iratot a fiókból.
- Az örökbe fogadás sikerrel zárult, most már hivatalosan is önök Chinen Yuri gyámjai! - az utolsó szó elolvasása után a papír kicsúszott a kezéből és a szemei megteltek könnyekkel.
- Most már tényleg az öcsikém lettél Chinen!
- Bátyus! - odafutott hozzám, majd jó szorosan hozzám bújt.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de kérlek, legyél boldog az új családoddal. Ők mind nagyon szeretnek téged.
- De nekem nem kell család, ha te itt vagy Yama Chan! Nekem elég, ha azt mondod nekem, hogy az öcséd vagyok, de cserébe mindig te mesélsz nekem elalvás előtt, meg azt mondod nekem, hogy fontos vagyok neked! Kérlek Yama Chan, ne hagyj el engem! - éreztem, ahogyan az egész teste remeg, én pedig hiába vigasztaltam.
- Kérlek öcsi, csak ígérd meg, hogy boldog leszel és eljársz majd az iskolába, lesznek barátaid és szeretni fogod a családodat. A szüleim nagyon szeretnek téged és mindent megtesznek majd azért, hogy neked jó és boldog életed legyen velük!
- Köszönök mindent Yama Chan! - Nem csak a barátságodat adtad nekem, de hála neked családot is kaptam, de az téged akkor sem fog helyettesíteni.
- Te vagy az én egyetlen kicsi öcsikém és mindig az is maradsz, mert én, sosem felejtelek el téged!
- Én sem téged Yama Chan! Mindig emlékezni fogok az én bátyókámra! - egy pillanatra, de a szája mosolyra húzódott. Ennél szebbet, tényleg nem kaphattam volna tőle. Nagyon szívesen mondtam volna azt neki, hogy maradjon, de a szíve nem bírta volna ki ezt és nem akartam, hogy rosszul legyen.
- Öcsi! - léptek be a bátyáim, a szüleim társaságában. A bátyáim és az apám fekete öltönyben voltak, feltételezem épp voltak valahol, mielőtt idejöttek.
- Miért nem meséltétek, hogy alakul a szerelmi életetek? Kihagytok engem minden jóból.
- Hikaru! - sziszegte a fogai között Yuya, majd elmosolyodott.
- Egyébként, hol voltatok? Nagyon ki vagytok öltözve.
- Imádkoztunk azért, hogy életben maradj! - vette át a szót Daiki.
- Ti tényleg miattam imádkoztatok? - a bátyáim még soha egyszer sem imádkoztak. Én voltam már többször is, ha nagyon akartam valamit, mondjuk megnyerni egy aktuális meccset, de ők ezt hülyeségnek tartották.
- Hiszen mind azt szeretnénk, hogy meggyógyulj! Az öcsénk vagy és nagyon szeretünk téged! - Mind a négyen odasétáltak hozzám és körbe vettek engem.
- Nálatok jobb családot nem is kaphattam volna! Ti mindig az életeim részei lesztek. Kérlek, nagyon szeressétek Chinen - t legalább annyira mint amennyire engem. Őt küldöm magam helyett a családba! - az anyámnál ebben a pillanatban tört el a mécses, én pedig nem tudtam mit mondhatnék még. A bátyáim és az apám távoztak a szobámból, így a visszaérkező Hikari és az édesanyám maradt mellettem, ahogyan azt külön kértem is.
- Ryosuke, nem vagy rosszul?
- Nem. Sőt inkább megnyugvást érzek! Azt hiszem, most el kell, hogy aludjak örökre! Ti ne aggódjatok, mert egy olyan helyre fogok kerülni, ahol az életem boldog lesz és nem lesz benne fájdalom.
- Ég veled Ryosuke és légy nagyon boldog! - még egyszer elmosolyodtam és lecsuktam a szemeimet, Hallottam még a gépek csipogását, valamint Hikari és a mamám zokogását. Majd hirtelen minden fehérré változott és akkor már tudtam, hogy abba a paradicsomba kerülök, amiről Hikaru mesélt. Azonban az ajtó mellett megjelent egy másik is, amiben láttam, hogy a családom és a barátaim mind ott állnak mellettem és mindannyiuk szemében könny ül. Nem értettem ezt a két ajtós dolgot, de természetesen látni akartam a családomat, így azt az ajtót választottam.
- Ryosuke! - hallottam Hikari örömteli sikolyát. A szemeim kinyíltak és hirtelen úgy éreztem, mintha most születtem volna újra.
- Hikari, azt hiszem, hogy tényleg én győztem! - suttogtam, mire mindenki arcára mosoly ült ki.
- Akkor ez azt jelenti, hogy Yama Chan itt marad velünk? - kérdezte csillogó szemekkel Chinen, én pedig bólintottam egyet. Bár tudtam, hogy ez nem a betegség végét jelentette, csak egy esélyt, az életben maradásra.

20.rész

Másnap a hangulatom, még mindig nagyon rossz volt, bár a tegnap este maga volt a mennyország.
- Ryosuke, mikor kell visszamenned a kórházba? - kérdezte Hikari reggeli közben.
- Nem tudom. Furcsa, hogy a szüleim se mondanak semmit, mikor ezt kérdezem. Úgy érzem, mintha eltitkolnának valamit előlem.
- Csak nyugodj meg, biztos nincs semmi gond! - reggeli után hazamentem, de megbeszéltem Hikari - val, hogy ma még mindenképpen találkozunk. Otthon is épp folyt a reggeli, Yuya és Daiki épp Chinen - be próbálták beletuszkolni a reggelit, de a kis törpének nem fájt a foga az ételre.
- Megjöttem! - szóltam be, majd a kanapéra vágtam magamat. Eléggé kifáradtam, de a széket nem akartam még itthon is használni.
- Ryosuke, milyen volt a tegnapi nap? Látom nagyon elfáradtál! - jött oda hozzám az anyám és megsimogatta az arcomat.
- Yama Chan! - kiáltott Chinen, majd nemes egyszerűséggel rám vetette magát.
- Szia, öcsike, látom jó kedved van! Szeretsz, itt lenni igazam van? - paskoltam meg a homlokát, ő pedig hevesen bólogatni kezdtem.
- Ryosuke, beszélhetnék veled négyszemközt? - kérdezte az anyám, mire Chinen és a bátyáim, magunkra hagytak minket.
- Mi történt anya?
- Kuroda Sensei most hívott fel, hogy elmondja, itthon folytatódik tovább a kezelésed és csak a legvégső esetben kell visszamenned a kórházba!
- Mégis miért anya?
- A kórházban már nem tudnak többet tenni érted! Az orvosod azt mondta, hogyha továbbra is eljársz a tornákra, akkor nem lesz gond. Kapsz egy személyes nővért, aki majd beadja neked a gyógyszereket itthon.
- Ki lesz az a nővér?
- Mai a neve! - erre kicsit felcsillantak a szemeim. Ha Mai Chan itt lesz, akkor össze tudom hozni őt a bátyámmal és talán láthatom, még ahogyan összeházasodnak. A hír nagyon összetörte a lelkemet, hiszen ha már a kórház sem tud kezdeni velem semmit, akkor mi lesz így velem? Úgy döntöttem ki megyek levegőzni, hátha kitisztul a fejem. Egész végig az járt a fejemben, hogyan mondhatnám meg ezt az egészet Hikari - nak. Behunytam a szememet és elképzeltem milyen életünk lenne, ha nem lennék beteg. Ahogyan a gyerekeinkkel játszunk együtt és mindennél jobban szeretjük egymást. Olyan szép lenne, ha ez valóra is válna, de úgy érzem, kezdek kifutni az időből. Talán jobb lenne, ha készítenék egy listát a dolgokról, amiket mindenképpen meg akarok tenni. Például elintézni, hogy a szüleim megkaphassák Chinen felügyeleti jogát, vagy a bátyáim végre megtalálják az igazit maguk mellé. De talán amire a legjobban vágyok az, ha Hikari nem maradna egyedül. Ha lenne egy gyerekünk, akkor megmaradna belőlem egy kis darab és nem lesz olyan nehéz elengednie engem. A gondolta világomból a csengő zavart meg.  Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
- Te vagy Ryosuke Kun? - kérdezte az ajtó másik felén álló vöröses hajú lány, aki alig két évvel lehetett idősebb nálam.
- Igen én vagyok az, de te ki vagy?
- Inoo Chan barátnője vagyok!
- Momo Chan? - Inoo Chan sokat mesélt nekünk a barátnőjéről, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen szép és félénk lány. Ahogyan Inoo Chan leírta, én minimum egy hisztérikát tudtam volna elképzelni.
- Én vagyok az. Velem tudnál jönni a kórházba, kérlek?
- Mi történt Momo Chan?
- Kei nagyon rosszul van Ryosuke Kun! Ha így megy, tovább a végén teljesen elveszíti a józan eszét! A családi élete sosem volt felhőtlen, az apja sokat bántotta, ezért agresszívvé vált. Ezért kezdett el gyerekekkel foglalkozni, hogy ezt leküzdhesse! A mosolya mögé rejti el a dühét és a fájdalmát. Ma végeznének rajta egy operációt, de minden erejével küzd ellene. Kérlek, beszélj vele, talán rád hallgatni fog! - láttam, hogy a lány már szó szerint zokog, ezért szorosan magamhoz öleltem.
- Ne aggódj Momo Chan, majd én segítek rajta! - sietve elindultunk a  kórház felé. Közben azon gondolkoztam, hogy miért nem mondott nekem semmit erről. Hiszen tudja nagyon jól, hogy benne maximálisan megbízhat, bár tény, hogy nem tudok a családi bántalmazásról semmit sem. Miután megérkeztünk, Inoo Chan szobájához mentünk. Hallottam az orvosok hangját, szóval nem akartam zavarni, de egy óvatlan pillanatban benéztem a kulcslyukon.
- Mondtam már maguknak, hogy nem lesz kezelés! - kiáltotta és mindent, ami az asztalán volt lesöpört a földre. Láttam, hogy az izmai megfeszültek, ez pedig megijesztett. Miután az orvosok végeztek, én mentem be hozzá.
- Inoo Chan! - léptem be a szobába.
- Oh, Yamada Chan, örülök, hogy látlak! - láttam, hogy újra felvette az álarcát.
- Előttem nem kell megjátszanod magadat, Momo Chan már elmondott mindent.
- Néha túlzásba viszi a dolgokat!
- Akkor én is csak eltúloztam azt, amit az előbb láttam? Dühös voltál, ilyen hamar nem tudsz megnyugodni!
- Egyszerűen csak nem akarlak bántani, mert nincs rá semmi okom. Különben is, nem mindegy, hogy élek e vagy meghalok? - erre bedühödtem és lekevertem neki egyet.
- Ne dobálózz ilyen könnyen, a halál szóval! Még, hogy nem fontos e, hogy élsz e vagy nem? Talán ezt előbb kérdezd meg a barátnődtől, aki zokogva kért meg, hogy beszéljek veled!
- Ki kérte meg rá? Senkinek sincs ehhez semmi köze, ahogyan neked sem! Te csak egy elkényeztetett kölyök vagy, akit a szülei elhalmoztak szeretettel. Egyáltalán nem tudod magadat a helyembe képzelni!
- Képzeld, lehet, hogy elkényeztettek, mégsem siránkozok ennyit, mint most te! Már az orvosok is lemondtak rólam és látsz engem siránkozni? Gondolkodj már végre egy kicsit! Kinek teszel ezzel jót? A barátaid és a barátnőd, mind nagyon aggódnak miattad! Én nem szeretném, ha feladnád! - éreztem, hogy a szemeim megteltek könnyekkel, mégis próbáltam tartani magamat.
- Nem értem, hogy miért kötődsz hozzám ennyire, hiszen nem is ismersz!
- Mert a barátom vagy! Könnyebbé tetted az itteni életemet és sok mindenért hálás vagyok neked, mert nem érdekelt, hogy beteg vagyok, te a barátom lettél. Szóval ne mond azt, hogy jobb lenne, ha halott lennél! - erre Inoo Chan odalépett hozzám és szorosan átölelt.
- Még sosem mondta ezt senki nekem. Végig abban a tudatban voltam, hogy nem számítok senkinek sem!
- Pedig nekem igenis számítasz. Egy fontos és különleges barátom vagy! Annyira jó lenne még egy kis idő arra, hogy jobban megismerjük egymást!
- Ne aggódj rengeteg időnk lesz arra, hogy megismerjük egymást Ryosuke!
- Most először hívtál a nevemen!
- A barátaimat mindig a nevükön szólítom! - elmosolyodott, én pedig letöröltem az arcomról a könnycseppeket.
- Nem kell félned attól a műtéttől, meglásd minden rendben lesz! Csak adj bele mindent!
- Megpróbálom és tényleg köszönöm, hogy nem hagytál cserben! - éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Az orromhoz tettem a kezemet és láttam, hogy az csupa vér lett.
- Ryosuke, minden rendben? - kérdezte Inoo Chan, de én megráztam a fejemet.
- Hívd Kuroda Sensei - t! - a hangom elhalkult és csak azt vettem észre, hogy elhomályosult a látásom. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de amikor magamhoz tértem, Daiki épp a doktorral beszélgetett.
- Sajnos úgy tűnik összeszedett valami fertőzést, ami ellen a teste nem tud védekezni.
- Akkor meg fog halni? - hallottam a bátyám elcsukló hangját, ami miatt összeszorult a szívem.
- Minden eshetőségre fel kell készülnünk. Egyedül az idő döntheti el, hogy mi fog következni! - Daiki megköszönte a doktornak a segítséget és meglátta, hogy már ébren vagyok.
- Ryosuke! Hallottál mindent?
- Mielőtt rosszul lettem volna, Inoo Chan azt mondta nekem, hogy rengeteg időnk lesz megismerkedni! Úgy tűnik tévedett.
- Annyira sajnálom öcsi! De még nem adhatod fel, hiszen mindig van remény.
- Csak nem nekem bátyus! Azt hiszem, az én időm lassan kezd lejárni. Ha meghalok, kérlek, temessetek egy cseresznye fa alá és mikor tavasszal kivirágzik, akkor azt fogja jelenteni, hogy valahol én is ott leszek. Ne aggódj, mert fogunk még találkozni bátyó!
- Kérlek, ne mondj már ilyeneket! Én biztos vagyok benne, hogy jobban leszel, csak ne add már fel!
- Holnap, szeretném, ha mind itt lennétek velem! Yuya, a szüleink, Hikari, Chinen és mindenki más. Szeretnék elbúcsúzni mindenkitől úgy, ahogyan illik. Különben is van mindenkinek egy meglepetésem, szóval ajánlom, hogy itt legyetek! - minden történet befejeződik egyszer. Nos, azt hiszem az én történetem is hamarosan befejeződik, de ahogyan a mondás is tartja: "Ahol Isten becsuk egy ajtót, ott mindig kinyit egy ablakot!"

2017. március 11., szombat

19.rész

Az elmúlt két napban az időm nagy részét a tornák, illetve a tanulás tette ki. Néhány nap és véget ér a tél, kezdődik a tavasz és eljön az érettségi ideje. Sajnos nem volt annyi időm foglalkozni Hikari - val, mint szerettem volna, de  nem hanyagolhattam el őt, elvégre ő már a feleségem és vannak kötelezettségeim. Kuroda Sensei kimenőt adott nekem, vagyis hazamehettem. Jelenleg a saját szobámban próbálok aludni De Chinen akit szintén vihettem magammal, nem könnyítette meg a helyzetemet.
- Yama Chan, kelj már fel! - rángatta meg a takarómat, én pedig az arcát kezdtem el tapogatni.
- Hol van rajtad a kikapcsoló gomb?
- Siess, mert el fogsz késni! Ugye nem felejtetted el, hogy ma Hikari Chan szüleinél fogsz ebédelni?
- A francba! - keltem fel az ágyból, persze ahogyan azt a saját erőmből megtehettem.
- Én már kikészítettem a ruhádat, csak siess, mert el fogsz késni!
- Nem lesz ez egy kicsit túl hétköznapi? - mutattam, a fehér ing farmer kombinációra.
- Nem bálba mész, csak egy ebédre! Csak add önmagadat, hiszen Hikari Chan szülei már régóta ismernek nem?
- Igen, de azóta sok idő telt el, meg aztán mégiscsak én vagyok az, aki elvette a lányukat!
- Szerintem ők ennek csak örülni fognak. Na, siess és öltözz fel! - noszogatott Chinen, én viszont egy pillanatra megszédültem.
- Yama Chan, jól vagy?
- Persze megvagyok. Mihez is kezdenék nélküled öcsi! - kicsit összeborzoltam a haját és elmentem, hogy átöltözzek. Egész gyorsan ment, tekintve, hogy a hajammal nem kellett bíbelődnöm, hiszen már nincs is hajam. Az öltözés után Chinen segítségével lejöttem a lépcsőről, majd a szüleimtől elköszönve egyenesen a szomszéd házhoz mentem. Kicsit tartottam attól, hogy Hikari szülei mit fognak szólni, hiába a sokévnyi ismeretség.
- Yamada Kun, végre megjöttél! Már vártunk, gyere be! - nyitotta ki nekem az ajtót Hikari mamája, én pedig biccentettem egyet és bementem.
- Köszönöm a meghívást!
- Hiszen elvégre, már te is a családhoz tartozol! Bár nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összeházasodtok, de annak örülök, hogy olyan férje lett a lányomnak, mint te vagy!
- Én sem így terveztem, de tekintettel arra, hogy nem tudom mi lesz még a jövőben, így egyáltalán nem bánom, hogy ilyen hamar történt meg az esküvő.
- Ha ez kényelmetlen neked, akkor nem kell erről beszélnünk!
- Csak kicsit kényelmetlenül érzem magam! Hiszen mégiscsak egy haldoklóhoz adták hozzá a lányukat és ez rossz érzés nekem!
- Yamada Kun, minket ez a legkevésbé sem érdekel! Hikari szeret téged és te is őt! A betegséget, pedig le fogod győzni. Ne aggódj, mi nem ítélünk el téged!
- Ryosuke! - kiabált le a lépcső tetejéről Hikari, nekem pedig mosolyra húzódott a szám. Most sem vitte túlzásba az öltözködést, szóval Chinen jól tette, hogy nem öltöztetett fel túl csicsásan.
- Hé, Júlia, miért nem jössz le ide hozzám?
- Ahogy óhajtja Rómeó! - mindketten elnevettük magunkat, majd Hikari szó szerint lefutott a lépcsőről és egyenesen a karjaimba szaladt.
- Hiányoztál! - súgtam a fülébe és egy puszit nyomtam a szájára.
- Hiszen tegnap egész este ott voltam nálatok! Ne mond nekem, hogy ennél több kell neked, mert a végén még azt fogom gondolni rólad, hogy túl rámenős vagy!
- Talán baj az, hogy többet szeretnék veled lenni? Eddig nagyon elhanyagoltalak, de szeretném bepótolni!
- Nagyon aranyosak vagytok ti ketten! Yamada Kun éhes vagy már? Az ebéd elkészült, ha szeretnél, már ehetünk is.
- Köszönöm, éppenséggel reggeli nélkül jöttem el otthonról és kezdek éhes lenni! - mikor Hikari apja is hazajött, le is ültünk ebédelni. Az én kedvemért sült marhahús volt az ebéd, persze úgy elkészítve, hogy egy órán belül ne kelljen a mosdóba rohanjak és jöjjön ki belőlem minden.
- Yamada Kun, vannak terveid az érettségit követően? - kérdezte Hikari apja, én viszont nem tudtam válaszolni rá. Nem mintha nem akartam volna, csak egyszerűen nem tudtam mi lesz még, ezért kicsit elbizonytalanodtam. 
- Amint meggyógyul, elkezdi az egyetemet, mert az apja cégénél akar dolgozni! - válaszolt helyettem Hikari, én pedig gyengén megszorítottam a kezét.
- Igen ez a tervem, de nem szeretnék ennyire előre szaladni, előbb gyógyuljak meg, nekem már az is nagyon sokat számítana!
- Te tényleg nagyon felelősség teljes vagy! Kérlek, tedd boldoggá a lányunkat! - én biccentettem egyet a fejemmel és a kezemet összekulcsoltam Hikari kezével.
- Mindent elkövetek, hogy Hikari boldog lehessen! - hirtelen elkezdett forogni velem a szoba, de igyekeztem nem figyelni oda rá. A fáradságnak tulajdonítottam a dolgot, ezért igyekeztem elterelni a gondolataimat. Azonban ez egészen addig tartott, ameddig el nem kezdett fájni a fejem. A halántékomhoz kaptam és elkezdtem gyengén dörzsölni.
- Ryosuke minden rendben? - kérdezte Hikari, én pedig megráztam a fejemet.
- Úgy érzem, mintha a fejem szét akarna robbanni! A szoba is forog körülöttem.
- Gyere, menjünk fel a szobámba, hogy tudj pihenni! - a fájdalom kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni és csak arra eszméltem fel, hogy a földön fekszek, miközben előre - hátra hintázok, mint egy kisgyerek és várom, mikor múlik végre el a fájdalom.
- Hívom az orvost! - szólalt meg Hikari mamája, de én elkaptam a csuklóját.
- Kérem, ne tegye! Nem akarok oda visszamenni! - éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül le az arcomon, de egyáltalán nem érdekelt. Hikari letérdelt mellém és a fejemet az ölébe fektette. Elkezdte gyengéden simogatni az arcomat, közben valami altatódalt dúdolgatott. Kezdtem egyre jobban megnyugodni és a fájdalom érzetem is csökkent. Hálát kell adnom az égnek, amiért ilyen lányt kaptam, mint Hikari. Éreztem, hogy egyre jobban elnehezedik a szemem, míg végül le nem csukódott. Mikor felébredtem, már Hikari ágyában feküdtem.
- Ryosuke, a frászt hoztad rám! Azt hittem megint rosszul vagy.
- Ne haragudj! A szüleid most biztos nagyon haragszanak rám igaz?
- Miért tennék? Hiszen nem csináltál te semmi rosszat. Az, hogy rosszul lettél, a betegség miatt van, nem másért.
- Bűntudatom van, amiért pont a szüleid előtt kellett rosszul lennem- Én nem ezt akartam Hikari! - vettem egy mély levegőt, majd óvatosan térdre ereszkedtem előtte.
- Mi a fenét csinálsz?
- Bocsáss meg, amiért nem tudom betartani a szüleidnek tett ígéretemet! Nem tudlak téged teljesen boldoggá tenni, mert már abszolút nem vagyok jó semmire és csak mások terhére vagyok!
- Hülye! Egyáltalán nem vagy a terhemre! Én boldog vagyok, ha vigyázhatok rád, elvégre ez egy feleség dolga nem? Gondoskodni a férjéről és mindenben mellette állni. Milyen feleséged lennék, ha ezt nem tenném meg? Különben is, az egészet azért csinálom, mert szeretlek Ryosuke! - leguggolt mellém és szorosan magához ölelt.
- Hikari, én nem akarok várni addig, amíg meggyógyulok! - felállítottam és az ajkammal gyengéden simogatni kezdtem a nyakát.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Nem szeretném, ha megint bajod esne!
- Ettől, már egyáltalán nem félek! - gyengéden ráfektettem az ágyra és fölé hajolva csókolózni kezdtünk. A csókunk, ahogyan egyre jobban elmélyült, úgy kezdte át átjárni a testemet egy különös melegség. Most először kerülök ilyen közel hozzá. Igaz aludtunk már együtt, de az tényleg csak az alvásról szólt. Most viszont hagytuk, hogy elragadjon minket a szenvedély. Ahogyan minden egyes csókkal egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, az egész olyan volt, mintha már meghaltam volna és egy olyan helyen lennék, ahol létezik az örökkévalóság. Ha azt mondom az volt életem legszebb egy órája, akkor nem túlzok.
- Nem bánod, hogy megtettük? - kérdezte Hikari, miközben az ujját gyengéden végighúzta a karomon.
- Miért kellene? Hiszen ha egészséges lennék, akkor is megtörtén volna! Szeretném, ha tudnád, hogy bár nem vagyok biztos abban, hogy mit hoz a jövő, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy veled akarok minden egyes napot eltölteni, mert már tudom, hogy minden egyes pillanatot meg kell élni ahhoz, hogy hiányérzet nélkül mehessek majd el!
- Ne mond ezt még egyszer! Hiszen újra egészséges leszel, meglásd, csak el kell hinned, hogy képes vagy rá!
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem! Tudom, hogy nem könnyű velem, de igyekszek kicsit változni!
- Nincs semmi, amin változtatnod kellene, mert én, úgy szeretlek téged, ahogyan vagy! - gyengéden megsimogatta az arcomat és egy csókot nyomott a számra. Remélem ezek után, a betegség tényleg feladja, vagy legalább kap egy sárga lapot és nekem több időm lesz az életben, mint a jelen pillanatban.